Az EP-meghallgatás tétje

Nem akárki akadt fenn a múlt héten a rostán: az EP ipari szakbizottsága az előző öt év egyik legtekintélyesebb brüsszeli figuráját, a Microsoft léptékű óriásokat is megregulázó Neelie Kroes eddigi versenyjogi biztost készül pótmeghallgatásra rendelni, mert nem volt elégedett leendő új portfóliója kapcsán adott válaszaival. Ilyesmi másfél-két évtizede még elképzelhetetlen lett volna. De még tíz éve is, az akkori Santer-bizottság megbuktatásán – ez volt az EP történetének első igazán látványos dobása – utóbb maguk a képviselők döbbentek meg a legjobban. Mint sokan megvallották, maguk sem hitték volna, hogy piszkálódásuknak ekkora hatása lehet. Mindez ugyanakkor jól mutatja a hajdani konzultatív testület nagykorúvá válását is. Bár sokak szerint ez még inkább csak a késő kamaszkor, amelyben a testület egyszerre ízlelgeti, próbálgatja meglévő hatalmát, s egyúttal megkísérli növelni azt.

Ma már kevesen emlékeznek, hogy a mostani biztosjóváhagyás csak a negyedik az Európai Parlament történetében. A maastrichti szerződésnek köszönhetően 1995-ben a Santer-bizottság volt az első, amikor a parlamentnek már jóváhagyási joga volt a testület egészét illetően (az elnökről akkor még csak „konzultáltak” vele, a jóváhagyást itt az 1999-ben életbe lépő amszterdami szerződés hozta el). Ennek megfelelően a biztosmeghallgatási procedúra is fokozatosan nyert teret, majd vált egyre inkább téttel bíró aktussá. Az utóbbi először öt éve vált sokkoló élménnyé, midőn az EP az eredeti bizottsági lista viszszavonására tudta kényszeríteni Barrosót.

Mindez része annak a tágabb folyamatnak, amelyben az EP folyamatosan befolyása és hatásköre szélesítésére törekszik, nem is eredménytelenül, hiszen a hajdani, jóformán semmilyen jogi eszközzel nem bíró konzultatív testületből mára már az uniós döntéshozatal egyik kulcsszereplője lett. Annál jobban frusztrálja az eurohonatyákat, hogy ismertségük és nemzeti elfogadottságuk messze nincs arányban a néhány év alatt látványosan megnövekedett szerepkörrel. Ezért igyekeznek továbbra is újabb hatásköröket magukhoz vonni, mint legutóbb tették a leendő külpolitikai főmegbízott meghallgatása során, mikor is meghallgatási jogkört követeltek nagyobb súllyal rendelkező EU-nagykövetek, külpolitikai megbízottak kinevezéséhez is.
Tanulási és „nyomulási” folyamatról van tehát szó, és talán részben ezek miatt is van a mostani meghallgatásoknak helyenként vegyes szájíze. „Szakmainak” hirdetik őket, és nem lehet eltagadni, hogy a kérdések többsége valóban az egyes képviselők szűkebb szakmai érdeklődésén alapul. De főként a frakciók részéről a mindezt kísérő kommentárok és nyilatkozatok már sok minden mást is kifejeznek. Egyfelől patikamérlegen kalkulált politikai megfontolást a pártok törésvonalai mentén, másfelől az EP-szerepkör még látványosabb elismertetését vágyó frusztrációt. Erre mondta azt egy parlamenti bennfentes Andor László magyar biztosjelölt meghallgatása után: „Nem volt rossz, csak túl korrekt volt. Nem ártott volna, ha egy kicsit szélhámoskodik is, ezt-azt látványosan beígérve, és nem tartja magát tényleges területe tényleges hatásköréhez – melegebb lett volna a fogadtatás.” Magyarul: a szakmaiság (még?) nem minden. Egy kis hízelgés sem árt, mert ha a testület magabiztossága nő is, önbizalma még nem teljes.
A meghallgatások egyik tanulsága mindenesetre így is az, hogy – akár nagykorú már, akár kamasz még – az EP-t nem lehet figyelmen kívül hagyni. Meglehet, jogosítványai korlátozottak, öntudata azonban növekvő, ez meglévő hatásköreivel együtt elegendő ahhoz, hogy számolni kelljen vele. Most már csak azt kell elérnie, hogy ezt Brüsszelen és Strasbourgon kívül is tudják róla…

A szerző a BruxInfo EU-szakértője