Az igazság pillanata

A közgazdászok hiába kétkednek, hiába vannak fenntartásaik, a politikusok felülbírálják őket. De e politikai döntések ettől még nem lesznek gazdaságilag vagy pénzügyileg észszerűek – jegyezte meg 2000 tavaszán Adolf Rosenstock, a Nomura International frankfurti irodájának elemzője annak kapcsán, hogy az Európai Bizottság eurótagságra javasolta Görögországot. Ironikus módon két évtizeddel korábban éppen a bizottság szenvedte meg azt, hogy bár az elvárásoktól való elmaradás okán nem javasolta Görögországot EU-tagságra, ám a politikusok mégis Athén befogadása mellett döntöttek. Akkoriban kumulálódott a szovjet–amerikai rakétavita, a szovjet csapatok bevonultak Afganisztánba, egyéb sem hiányzott, mint hogy az összeomlott görög katonai junta helyére idővel valami Moszkva-barát rezsim kerüljön – sürgető volt a polgári kormány konszolidálása.
Cserébe az EK/EU „görög problémája” állandósult. A görög gazdasági teljesítmény hátul kullogott. A görög intézmények kezdetben még az EU-s pénzügyi támogatások technikai kezelésére sem voltak képesek (brüsszeli tisztviselők segítettek az athéni minisztériumoknak), és utána is: bár fogytak az EK/EU-milliárdok, a görög gazdaság nem lett versenyképesebb. A kilencvenes években megszokott jelenségnek számított, hogy közösségi statisztikákból egyes területek kapcsán egyszerűen hiányzott a görög adat. Amikor a kilencvenes években a kelet-európai tagjelöltek Brüsszelben amiatt duzzogtak, hogy az EU vonakodik tágabbra nyitni kapuit, folyosói beszélgetéseken sokan megvallották, hogy „nem akarnak még egyszer a görög hibába esni”.
Aztán éppen a görögökkel megint megtették. 1998 tavaszán, midőn közösségi szinten először döntöttek arról, mely tagországok lehetnek majd az eurózóna tagjai, Görögországot még kizárták, mert egyetlen maastrichti kritériumot sem teljesített. Két évbe sem telt, és a bizottság már „áttörést” tapasztalt a görög készültségben, örömmel közölve, hogy immár valamennyi görög adat megfelelt. Az 1998-as infláció már csak 2 százalék volt, az 1995-ben még 10,2 százalékos költségvetési hiány pedig 99-ben csak 1,6 százalék. És Görögország euróövezeti tag lett.
A görög adatok sokáig nem is feltétlen romlottak látványosan – annál több aggály támadt maguknak az adatoknak a hitelességét illetően. Hat év alatt kétszer is vizsgálatot kellett elrendelni, mert a görög statisztikai hivatal valótlan számokat küldött Brüsszelbe. Míg végül a 2009-es kormányváltással maga Athén ismerte el, hogy az addig kommunikált 2,8 százalékos költségvetési hiány valójában annak négyszerese. Ráadásul a többi makrogazdasági adat is pocsék.
És most mindenki vakarja a fejét, mert jószerével nincs jó megoldás. Az ismert forgatókönyvek egyike sem látszik kívánatosnak. Kezdve a görög hiány mindenki által elvetett „kivásárlásával”, folytatva a „példás büntetés” politikájával (a kohéziós pénzek megvonásával, s ezzel a forráshiányos nemzeti büdzsé még erősebb megszorításával), egészen egy újabb „szigorú hatósági csomag” névleges elfogadásáig, amely sokak szerint csupán néhány évvel arrébb tolná a végső összeomlást.
A görög válságot egyes elemzések az eurózóna megrendülése kezdeteként láttatják. Valójában többről és kevesebbről van szó. Egyfelől a gazdasági racionalitás most nyújtotta be az igazi számlát számos korábbi nagyvonalú politikai döntés miatt. És ez valahol súlyosabb kérdéseket is felvet, mintsem hogy e percben ki finanszírozzon meg X százalékos hiányt. Másfelől ha a görög gazdaság kihullik az eurózónából, az sokak szerint nemhogy gyengítené, hanem igazából tisztítaná, erősíthetné az eurót. Brüsszelben sokan remélik még, hogy adódhat köztes megoldás. Cserébe a „görög probléma” is borítékolható módon velünk marad.

A szerző a BruxInfo EU-szakértője