Valóban uralni fogja Kína az egész világot?

A kínai kormány meghökkentő nagyságú, 2000 milliárd dollárt meghaladó valutatartalékot őriz. A világon nincs egyetlen üzleti vállalkozás sem, amely valamilyen formában ne érezte volna Kína hatását, akár alacsony költségszintű szállítóként, akár – fenyegetőbb módon – rettenetes versenytársként.

Kína azonban sok tekintetben még mindig szegény ország. Bár az átlagos jövedelemszint gyorsan emelkedett az utóbbi évtizedekben, a mutató még mindig alacsonyabb, mint Törökországban vagy Kolumbiában, és nem sokkal haladja meg az Egyiptomban mértet. Miközben a tengerparti körzetek és a nagyvárosok számottevő gazdagságról árulkodnak, az ország nyugati körzeteiben nagy a szegénység. A kínai gazdaság ennek ellenére túlszárnyalja majd az amerikait – valamikor a következő két évtizedben.

Eközben az Egyesült Államok, amely a legutóbbi időkig a világ egyetlen gazdasági szuperhatalma volt, töpörödő óriássá válik. Megalázottan áll majd a külpolitikában elkövetett botorságai és a masszív pénzügyi válság miatt. A katasztrofális iraki invázió miatt Amerika hitelessége történelmi mélyponton van, gazdasága romokban hever. A hajdan mindenható dollár – Kína és az olajtermelő országok kegyeire hagyva – rogyadozik.

Mindez együtt felveti a kérdést, hogy az Egyesült Államok helyébe lépve vajon Kína nem válik-e a világ egyetlen hegemón hatalmává, amely meghatározza a globális gazdaság szabályait, és ezeknek érvényt szerez. A brit kutató és publicista, Martin Jacques e tekintetben egyértelműen fogalmaz abban a könyvében, amelynek sokatmondóan a következő címet adta: Amikor majd Kína uralja a világot. Mint írja, nagy meglepetésben lesz része annak, aki azt gondolja, hogy Kína majd simán integrálódik a liberális, kapitalista és demokratikus világrendszerbe. Az okfejtés szerint nemcsak arról van szó, hogy Kína lesz a következő gazdasági szuperhatalom, hanem a világrend, amelyet felépít, gyökeresen eltér majd attól, amit az amerikai vezetés alatt megszoktunk.

Az amerikaiak és az európaiak balga módon feltételezik, Kína majd olyanná válik, mint ők, amint a gazdasága fejlődik és a lakosság gazdagabbá válik. Jacques szerint ez délibáb, mert maguk a kínaiak és a kormányuk a politika és a társadalom egy egészen más felfogása mellett kötelezték el magukat, amely nem individualista, hanem inkább közösségi szemléletű, államközpontú és nem liberális, autoriter és nem demokratikus. Kína kétezer éves, különálló civilizációs modellt követ, így van miből erőt merítenie, és nem fog összecsuklani a nyugati értékek és intézmények súlya alatt.

A Kínára összpontosító, majdani világrend – érvel Jacques – inkább kínai, semmint nyugati értékeket fog tükrözni, New York idővel Peking árnyékába kerül, a renmimbi a dollár helyébe lép, a mandarin nyelv felváltja az angolt, az iskolás gyerekek pedig világszerte Zheng He kelet-afrikai felfedező útjairól tanulnak, nem pedig Vasco da Gama és Kolumbusz Kristóf történetéről. Emellett örökre a múlt részévé válik a piacról és a demokráciáról folyó papolás. Kína sokkal kevésbé avatkozik majd be más, szuverén államok belügyeibe, elvárja viszont a kisebbektől, hogy ismerjék el a primátusát.
Ennek bekövetkeztéig azonban Kínának folytatnia kell a gyors gazdasági növekedést, fenntartva a társadalmi kohéziót és a politikai egységet, ami koránt sincs garantálva. Az óriás gazdasági dinamó alatt ugyanis mélyen meghúzódó feszültség, egyenlőtlenség található, amely kisiklathatja a globális hegemóniához vezető folyamatot. Hosszú története alatt az országot a centrifugális erők sokszor vitték a katasztrófa és a dezintegrálódás határára.

Kína stabilitása nagyrészt azon múlik, hogy a kormány képes-e folyamatos gazdasági gyarapodást nyújtani a lakosság nagy többségének, lévén az egyetlen ország a világon, ahol a nyolc százaléknál kisebb évenkénti növekedés a szociális nyugtalanság felbukkanásával fenyeget. Ez sokat elárul az ottani rendszernek a rezsim autoriter jellegéből eredő törékenységéről. A rendszer a tiltakozásra és a megengedett csatornákon kívüli ellenállásra itt csak represszióval tud válaszolni.
A bajok ott jelentkezhetnek, hogy egyre nehezebb lesz Kína számára az utóbbi években tapasztalt gyors növekedési ütem fenntartása, amely nagyrészt az alulértékelt valután és a hatalmas kereskedelmi többleteken alapul. Ez előbb-utóbb konfliktusokhoz vezet az USA-val (és Európával). A dilemmából nincs könnyű kiút, ezért Kínának nyilván meg kell majd elégednie lassabb ütemű bővüléssel.

Ha az országnak sikerül vennie ezeket az akadályokat, és esetleg a világ domináns gazdasági hatalmává válik, akkor a globalizáció ténylegesen kínai jegyeket fog ölteni: a demokrácia és az emberi jogok súlya mérséklődik a globális normák rendszerében. Ez a dologban a rossz hír. A jó hír az, hogy a kínai világrend majd nagyobb tiszteletet tanúsít a nemzeti szuverenitás és a sokféleség iránt, és nagyobb tér nyílik a különféle gazdasági modellekkel folytatandó kísérletek számára.

Dani Rodrik a Harvard Egyetem politikaigazdaságtan-professzora


Copyright: Project Syndicate, 2010
@ www.project-syndicate.org