Az előre megtervezett szabályozási bukás

Az EP döntése súlyos következményekkel jár, és hosszú évekre befolyásolja az európai pénzügyi szektor működését. A változtatásokhoz az ugródeszka az a jelentés volt, amelyet még 2009 elején tett közzé Jacques de Larosiere korábbi francia jegybanki vezető, az IMF hajdani vezérigazgatója. Az anyag azonban figyelmen kívül hagyott számos kulcsfontosságú körülményt, amely felett a későbbi vitában is elsiklottak.
Mint azt a 2008-tól kiteljesedő pénzügyi válság megmutatta, inkább jóval több, semmint a kelleténél kevesebb volt az európai pénzügyi piacok felügyeletére és szabályozására rendelt intézmények száma, ami az EU összességében megközelíti a 70-et. De Larosiere és az általa kiváltott vita teljességgel megkerülte azt, miként lehetne tagállami szinten egyszerűsíteni és konszolidálni az intézményeket, és talán csak azt követően kialakítani a szupranacionális testületet a lecsupaszított alapokon. Ehelyett közvetlenül az EU-méretű intézmények létrehozatala lesz az első lépés.

Az eljárás a klasszikus bürokratikus válaszokra emlékeztet: „Ha szembesülsz egy problémával, hozz létre egy új intézményt.” Micsoda melléfogás! Ha a tagállamokban máris létező, bizánci struktúrákhoz új intézményeket adunk, akkor csorbulnak a hatékonysághoz, a rugalmassághoz és az információ szabad áramlásához fűződő követelmények. Emlékezzünk csak a válság kirobbanására és a brit Northern Rock bankház megrendülésére, ami azt igazolja, hogy az információmegosztás és a kommunikáció gyengeségei – mindössze három helyi intézmény között – miként súlyosbították a helyzetet. A teendők sorát ezért a tagállami felügyeleti rendszerek megerősítésével kell kezdeni (amint azt a németek bölcsen teszik), és csak azt követően, a szükséges mértékben menjünk európai szintre.

Az új szabályozási modell az egységes európai pénzügyi piacnak egy különösen gyenge pontjára sem lenne képes megoldást kínálni: ki fizesse a költségeket, ha valamelyik multinacionális bank csődbe megy. Az ilyen és hasonló esetekre vonatkozó, rendszerszintű megoldásoknak nem követniük, hanem megelőzniük kell egy új, európai intézmény létrehozatalát. Itt Európában ugyan büszkén mondhatjuk, hogy egységes pénzügyi piacunk van, ez azonban sajnos csak a jó időkre igaz. Rossz időkben a tagállami adófizető állja a számlát a pénzügyi szektor bármely zavaráért, mert „összeurópai adófizető” nem létezik, mint ahogy nincs tehermegosztási modell sem.
Tavaly júniusban EU-szintű megállapodás jött létre arról, hogy az európai intézmények döntései ne befolyásolhassák a tagállamoknak a fiskális politikájuk feletti ellenőrzését. Ezt viszont nehéz összhangba hozni az összeurópai szabályozás elvével. Az új európai intézmények számos olyan döntést hozhatnak, amelynek költséghatása csak jóval később jelentkezik.
Itt lép be egy paradoxon, például a határokon átnyúló, nap mint nap nyújtott szolgáltatások körében, amelyek az árufuvarozástól a hajvágásig számos tevékenységre kiterjednek. Ha valamelyikük csődbe megy, akkor kicsi a valószínűsége annak, hogy bármelyik kormányhoz mentőakcióért folyamodjanak. Ezzel szemben a bankok és más cégek támaszkodhatnak a tevékenységük alapját képező európai „útlevélre” a szolgáltatásaik kiterjesztésénél, ennek a közpénzek tekintetében is vannak következményei. Ez pedig felemás rendszer, mert például melyik ország adófizetőit kell a kasszához szólítani, ha valami rosszul megy. Gondoljuk csak végig, kinek kellene kártalanítania a csődbe juttatott izlandi bankok brit vagy holland betéteseit.
Az ilyen és ehhez hasonló kérdésekre tehát nincs megoldás, ezzel szemben máris létrehozunk egy európai léptékű rendszert, amely megszegi az intézmények tervezésének egyik aranyszabályát: „döntéseket azoknak kell hozniuk, akik viselik a felelősséget, és végső soron fizetnek a hibákért”. Ha túl nagy hatáskörök koncentrálódnak európai szinten, akkor a tagállami hatóságok úgy tartoznak majd felelősséggel a helyi lakosságnak, hogy közben minimális jogkörük lesz. És ami ezzel egyenértékű: az európai intézmények nem tartoznak felelősséggel, és a költségeket sem viselik, miközben a döntéseket ők hozzák.
Ennél is rosszabb lenne az, ha a tervezett három uniós szabályozó hatóság nemcsak technikai szabványokat tehetne kötelezővé, hanem arra is jogot kapna, hogy a tagállami felügyeleti szervek közötti vitákat eldöntse. Ha pedig a Európai Tanács pénzügyi szükségállapotot hirdetne ki, akkor a létrehozandó három uniós felügyeleti szerv fölérendeltségi viszonyba kerülne a megfelelő nemzeti intézményekkel szemben. Márpedig éppen az ilyen viták és rendkívül helyzetek azok, amelyek leginkább érintik a tagállamok adófizetőit és politikusait.
Ha rendszerszinten fontos nemzeti intézmények ügyeiről a jó időkben európai szinten döntenek, a rossz időkben pedig a tagállamok adófizetőinek kell a veszteségeket állniuk, akkor ezen egész Európa veszíteni fog. Jó időkben ugyan alig lehet érzékelni a különbséget, a valóságban azonban ilyen rendezéssel aligha lehet újabb válságot megelőzni. Akkor tehát miért épít az Európai Unió egy házat a tetőtől lefelé?

A szerző a Cseh Nemzeti Bank elnökhelyettese

Copyright: Project Syndicate, 2010
@ www.project-syndicate.org