Megállítható-e az orvosok elvándorlása Magyarországról?

Ari Lajos
Az Egészségügyi Gazdasági Vezetők Egyesületének elnöke
Konszenzus
„A fiatal orvosok külföldre távozását csak megfelelő jövőkép felvázolása állíthatja meg. Elkerülhetetlen az egészségügy erkölcsi, strukturális és finanszírozási rendbetétele, ehhez társadalmi konszenzus kell. Elfogadhatatlan, hogy a gazdag országoknak képezzünk orvosokat, ez szellemi gyarmatosítás. És attól még nem lesz elegendő orvos a hazai betegellátásban, ha a külföldi foglalkoztató visszafizeti a kitaníttatás költségét. Egyetértek azzal, hogy a fiatalok pár évig külföldi kórházakban gazdagítsák a tudásukat, de utána jöjjenek visssza. Nagy a nyomás, hiszen elöregszik az orvosi kar, a most egyetemre kerülőkből pedig csak 11 év múlva lesznek szakorvosok. Ezen a társadalomnak is el kell gondolkodnia. Az elmúlt ötven évben mintha elaludtunk volna.”

Boncz Imre
A Magyar Egészség-gazdaságtani Társaság elnöke
Autonómia
„Stabil egészségügyi rendszerre van szükség, amelyben nincs állandó fenyegetettségben a kórház azért, hogy bezárják, a dolgozó és a beteg pedig azzal, hogy mi lesz vele. Kiszámítható életpályamodellel, a szakma presztízsének a helyreállításával, az orvoslás autonómiájával vonzóvá tehető a hivatás a fiatalok számára. Ezt az orvosok röghöz kötésével nem lehet elérni. Csak azért, mert közgazdászból és informatikusból többet képeznek az igényeltnél, nem különböztethetők meg tőlük negatívan a külföldi munkára vállalkozó orvosok, hiszen valamennyien közpénzen szereztek diplomát. Rossz a felsőfokú képzési rendszer, több egészségügyi szakember kellene. Az orvosegyetemeken minőségi oktatókapacitás van, így megfelelő finanszírozás mellett bővíthető az orvosképzés.”

Dózsa Csaba
A Corvinus Egyetem címzetes egyetemi docense
Következetesség
„Rövid távon nincs meg a makrogazdasági feltétele az egészségügyi dolgozók béremelésének. Ennek ellenére következetes humánpolitikai stratégiával, a szakmai prioritások meghatározásával és azok kiszámítható fejlesztésével itthon tarthatók az orvosok. Nem lehet évről évre újabb megszorításokat végrehajtani, mert akkor a csak pár évre külföldre szegődött szakemberek nem jönnek haza. Segíthetne a szabadfoglalkozású orvoslás bevezetése is, kezdetben például az egynapos sebészeti ellátásban, a járóbeteg-szakellátásban. De a mátrix rendszerben működő kórházakban is korrekt szerződéses feltételekkel dolgozhatnának a doktorok. Azt hiszem, hogy a közgazdasági értelemben vett mérhető gazdaságosság és az orvosok megtarthatósága összefügg egymással.”

Simon Tamás
A Magyar Rákellenes Liga elnöke
Méltatlanság
„Orvoshoz és értelmiségi emberhez méltatlan a gyógyítók fizetése. Így nem lehet csodálkozni, ha a fiatalok jó része az Európai Unió által megnyílt lehetőségeket kihasználva a hazainál lényegesen nagyobb fizetésért külföldre távozik. Ám hiába jönnek helyükre akár a nyelvünket beszélő határon túl kiképzett orvosok, ők másként szocializálódtak, nem ismerik úgy az itthoni egészségügyet, a betegeket, mint a hazaiak. Nem vagyok hivatott eldönteni, hogy a mostani rezidensképzési rendszer jó-e, ám adófizető állampolgárként nehezen tolerálható, hogy a közpénzen diplomát és szakmát szerzett fiatalok nem itthon hasznosítják a tudást. Különösen súlyos a helyzet annak tudatában, hogy a doktorok átlagéletkora öt-hat évvel kevesebb a társadalom átlagánál.”

Papp Magor
A Magyar Rezidens Szövetség elnöke
Maradnának
„Megállítható az orvosok elvándorlása, az anyagi kényszerből távozók is visszahívhatók. Ám ehhez az ország gazdasági erejéhez mérten minden orvosnak, a rezidenseknek is legalább a megélhetési küszöbre kellene növelni a bérét. Ez a havi nettó 100 ezer forintos emelés hamar megtérülne, közvetlenül a betegek látnák a hasznát. Ma az összes fiatal térítésmentesen jelentkezhetne külföldi rezidensképzésre, röghöz kötés nélkül, ráadásul legalább havi nettó 600 ezer forintos fizetéssel. Ám 90 százalékuk azért választotta ezt a hivatást, mert itthon szeretne gyógyítani, meg szeretné szolgálni azt a közpénzt a társadalomnak, amelyet a kitaníttatásába fektettek. Ezt igazolja, hogy csak öt-hét év után – belefáradva a több helyen vállalt pluszmunkába – veszi a sátorfáját.”