A fiskális szigor kivált egy újabb, W alakú visszaesést?

Mindkét fél újra áttekintette az 1930-as évek nagy válságát, csakúgy, mint a szuverén adósságválságok évszázados történelmét. Az ösztönzéspártiak gyakran utaltak arra a kárra, amelyet 1937-ben a fiskális visszafogottság okozott az Egyesült Államokban, alig négy évvel Franklin Roosevelt elnök megválasztása és a New Deal elindítása után. Paul van den Noord közgazdász számításai szerint az USA 1937-es költségvetése a GDP 3 százalékának megfelelő fiskális összehúzódással ért fel, ez nyilván nem jelentéktelen tétel. Ennek hatására az 1936-ra kimutatott 13 százalékos gazdasági növekedés egy évvel később 6 százalékra csökkent, 1938-ban pedig 4,5 százalékkal zsugorodott a GDP. Eközben a munkanélküliség 14 százalékról mintegy 20 százalékra növekedett. Bár a második visszaesésnek nyilván nem a fiskális politikai lépés volt az egyetlen oka, a megszorítások rossz időzítése kétségtelenül hozzájárult a helyzet romlásához.

A kérdés az, hogy vajon most ismét 1936-ban lennénk-e, és az országok sorában foganatosított fiskális szigor tényleg ki tud váltani egy újabb, W alakú visszaesést? A két időszak összevetése előtt komoly korlátok állnak. Most sokkal kevesebb idő telt el a pénzügyi válság kirobbanásától számítva, maga a recesszió jóval sekélyebb volt, és a kilábalás hamarabb jött. Hasonlóképpen nincs analógia az 1929-es tőzsdeválság és az 1937-es fiskális megszorítás közötti időszak számos, fontos fejleményével, például azzal, hogy Amerika a protekcionizmus felé fordult a harmincas években. Ugyancsak nincs hasonlóság az akkori monetáris zavarokkal.

Mindezek ellenére az 1937-es epizód szemlátomást jól illusztrálja annak veszélyét, ha az államháztartást olyan időpontban akarják konszolidálni, amikor a magánszektor még túl gyenge ahhoz, hogy a fellendülés önfenntartóvá tudjon válni. (Ugyanilyen példával szolgált és hasonló következményekkel járt az, amikor Japán megemelte a forgalmi adót 1997-ben, ami meggyorsította a fogyasztás összeomlását.)
A fiskális héják a maguk részéről szintén a történelemre alapozott érvekhez folyamodnak. Két ismert közgazdász, Carmen Reinhart és Kenneth Rogoff tanulmányozta a szuverén adósságválságok sok évszázados történetét. Különösen sokatmondónak látszik a XIX. század elején, a napóleoni háborúk után tapasztalt helyzet, amikor kimerült államok sora jelentett csődöt. Az 1930-as évek szintén relevánsak ebből a szempontból, amikor államcsődök újabb sora ment végbe, nem utolsósorban Németországban.
A történelem ezzel kapcsolatban azt mondja, hogy az államcsőd nemcsak a szegény, roszszul kormányzott országok privilégiuma. A jelenség veszélyt jelent mindenki számára, főleg az ilyen nagy tőkemobilitás idején. Az összevetés lehetősége azonban ezen a ponton is korlátozott, ezért nehéz a múltból olyan következtetéseket levonni, hogy hol vannak a közadósság elviselhető határai. A második világháború után a brit államadósság meghaladta a GDP 250 százalékát, az ország mégsem jutott csődbe. A történelemből ugyanakkor azt látjuk, hogy a fenntarthatatlan fiskális politika nagyobb valószínűséggel vezet csődhöz, ha az államháztartási problémákat nem lehet elinflálni. Ez volt a helyzet annak idején az aranyalapú monetáris rendszerek korában, például a XIX. századi aranystandard keretei között. Ugyanez a helyzet manapság az olyan országok esetében, amelyek feladták a monetáris autonómiájukat, mint tették azt az euróövezet tagállamai.
Normál időkben a történelmet a történészekre hagyják, a közgazdasági vitát pedig ökonometriai becslésekre és modellszámításokra alapozzák. Ez azonban megváltozott a válság 2007–08-as kirobbanása és elmélyülése idején. A jegybanki vezetők és miniszterek megszállottként foglalkoztak az 1930-as évek tanulságaival, és tudatosan cselekedték az ellenkezőjét annak, amit az elődeik 80 évvel korábban tettek.
Ebben helyesen jártak el. Rendkívüli időkben a történelem ténylegesen jobb iránymutatást ad, mint azok a modellek, amelyeket normál idők adataira alapozva állítanak fel. A múltbeli analógiák ugyanis tartalmazzák azokat a variációkat, amelyeket a szabványos idősorokon alapuló technikák figyelmen kívül hagynak. Ha azt akarjuk tudni, miként járjunk el bankválság, depresszióveszély vagy fenyegető fizetésképtelenség idején, akkor szinte természetes, hogy olyan idők tapasztalataihoz nyúlunk viszsza, amikor ezek a jelenségek fennálltak.
A történelemre való hagyatkozásnak azonban van olyan veszélye, hogy nincs metodológiánk annak eldöntésére, mely összehasonlítás tekinthető relevánsnak. Ezért esetenként akár laza analógiákat is elfogadunk bizonyítékként, és egy bizonyos nézet alátámasztására a tapasztalatok gazdag választékát fel lehet sorakoztatni. A gazdaságpolitika irányítói – akiknek gazdaságtörténeti ismeretei általában korlátozottak – emiatt ki vannak téve olyan kockázatoknak, hogy egymásnak ellentmondó történelmi hivatkozások valamelyike a mélybe rántja őket.
A történelem fontos iránytűként szolgálhat, ha a múltból merített tapasztalatok minden kétértelműséget kizáró iránymutatást adnak. Ezzel szemben viszont egy pontatlan történelmi hivatkozás zavaros véleményalkotás forrásává válhat, a hibás analógiák alapján folytatott irányítás pedig zavaros kormányzáshoz vezethet.

A szerző az EU brüsszeli székhelyű, Bruegel Gazdaságkutató Intézetének igazgatója

Copyright: Project Syndicate, 2010
@ www.project-syndicate.org