Barroso és Sarkozy

José Manuel Barroso számára Nicolas Sarkozy az európai bizottsági elnöki hivatal talán legsúlyosabb tehertétele. Peter Ludlow veterán brüsszeli EU-szakértő visszatérően állítja, hogy Barroso egész jól manőverezett az örökmozgó francia elnök 2007-es színre lépéséig. Ekkor azonban a portugál politikusnak – aki éppen brüsszeli mandátuma félidején volt túl – hirtelen be kellett kalkulálnia, hogy egy hiperaktív, narcisztikus francia elnök lépett abba a képletbe, amelytől majd az ő újraválasztása függ. A dilemma 2008 második felében jutott a csúcspontjára, amikor történetesen éppen a soros francia EU-elnökség adta meg a fél év alaphangját, és Sarkozy maximálisan ki is használta az alkalmat. A grúz válság, a pénzügyi válság, a liszszaboni szerződés válsága, az energiacsomag vitája mind elég töltetet adott ahhoz, hogy a francia elnök mindenütt ott legyen.

Barrosónak egyszerre kellett megoldania azt, hogy beavatkozásaival ne ingerelje az „európai vezető” szerepében láthatólag lubickoló francia államfőt, de közben ne is veszítse el a másik huszonhat ország vezetőinek a támogatását. És Ludlow szerint ez az, ami végül nem sikerült. Szándékosan vagy tehetetlenségből, számítási hibából vagy ösztönösen túlzott tiszteletből, ma már nem tudni, de tény, hogy Barroso túlságosan is alárendelte magát Sarkozynek, s ez sokakban visszatetszést keltett. És főként: a brit szakértő tudni véli, hogy Sarkozy kiszolgálásával máig tartóan elidegenítette magától a legfontosabb mentort, Angela Merkel német kancellárt. Ludlow szerint az Európai Bizottság mai, relatív gyengeségének meghatározó forrása, hogy Berlinben azóta nem bíznak a testület portugál elnökében. Ráadásul közben Barroso – hogy valami önállóságot azért mutasson – mégiscsak szembement egy kicsit Sarkozyvel is, midőn a gazdasági válság elmélyülésekor közvetve Párizst bíráló módon ítélte el a protekcionista kezdeményezéseket. Erre válaszul aztán a francia elnök kezdett úgy tenni, mintha kihátrálna a portugál jelölt mögül.

Barroso végül megnyerte a második mandátumot, látszólag fényes győzelemmel – egyhangú támogatással az Európai Tanácsban. Efölötti örömét az sem tudta elrontani, hogy a színfalak mögött elég sokan azt is hozzátették: „jobb híján”… A tüske és a növekvő bizalmatlanság azonban közte és Sarkozy között megmaradt.
A mostani összeszólalkozás a franciaországi romák deportálása miatt mindezen előzmények után robbant, amúgy mindenki számára elég váratlanul. Sokáig úgy tűnt, Barroso ezúttal is hű marad konfliktuskerülő taktikájához, hiszen emberi jogi biztosát, Viviane Reding asszonyt korlátok között tartotta, ő maga pedig arról beszélt, hogy az ügy „túlpolitizált” Franciaországban, amelybe a bizottságnak nem lenne helyes beleavatkoznia. Csakhogy aztán nyilvánosságra került a nevezetessé vált – kizárólag csak romákról beszélő – párizsi körlevél, és Reding megtagadta a további szájkosarat, Barroso pedig talán maga is úgy érezte, ezzel már kockázatmentesen megszorongathatja egy kicsit az Elysée lakóját. Csak azzal nem számolt, hogy biztosát elragadja a hév, és Reding szerencsétlen fél mondata (közvetett utalással a hajdani náci deportálásokra) hirtelen kihúzza a talajt minden jogos franciaellenes bírálat alól, mégiscsak Barrosót és a bizottságot hagyva vesztesen a porondon. Csütörtökön látszólag ez történt, midőn az EU-csúcs résztvevői a sértett francia elnöknek adtak igazat.
Ha ezúttal azonban Barroso mégis kevéssé tűnt idegesnek, annak is jó oka volt. Neki már nem kell újraválasztásért küzdenie, Sarkozynek viszont igen. Méghozzá tetemes ellenszélben, amelyben a sértett bajnok szerepköre csak átmeneti gyógyír. Az idő azonban ezúttal a portugálnak dolgozik – és ezt tudják mind a ketten.

A szerző a BruxInfo EU-szakértője