K+f politika és versenyképesség: van-e recept?

Az elmúlt évtizedben Magyarországon és a régióban is megerősödött a magasabb hozzáadott értéket teremtő beruházások iránti kormányzati „kereslet”. A hagyományosan k+f orientált ágazatok (gyógyszeripar, biotechnológia) és a kutatás-fejlesztés ágazatoktól független támogatása hazánkban is a kormányzati gazdaságfejlesztési és befektetésösztönzési stratégiák fókuszában állt és áll jelenleg is. Ebbe a vonulatba illeszkednek az új kormány úgynevezett „kreatív ágazatokat” is előtérbe helyező elképzelései is. A k+f eredményes hazai ösztönzése azonban több tényező egyidejű meglétét feltételezi.
Az Európai Unió poszt-lisszaboni stratégiája 2020-ra valamennyi EU-tagállam számára a GDP 3 százalékában határozza meg a k+f ráfordítás mértékét. Ezen mérték nem öncélú, hanem minimálisan szükséges lenne ahhoz, hogy az EU érdemben csökkenthesse versenyképességi hátrányát, elsősorban az Egyesült Államokkal és Japánnal szemben.
Ahhoz, hogy a hazai – 2008-as adatok alapján alig egyszázalékos – GDP-arányos k+f ráfordítás 10 év múlva akár csak megközelítse a GDP 3 százalékát (vagy a II. Széchenyi-terv által megcélzott 1,5 százalékot 2015-re), egy éven belül alapvető változtatásokra lesz szükség. Különösen úgy, hogy a GDP-arányos 1 százalékos k+f ráfordításmértéket az elmúlt 15 évben háromszor (1993, 2000 és 2006) is elérte Magyarország, azaz még csak nem is egy lassú, de lineáris növekedésről, hanem inkább helyben topogásról van szó. De hogyan fokozható a k+f ráfordítások révén Magyarország versenyképessége?
Mindenekelőtt szükséges, hogy a kutatás-fejlesztési stratégia, a végrehajtás és a monitoring egymással összhangban, világos célrendszer mentén működjön. A kormányzati struktúra integrációja jó lehetőséget teremt mind a pályázati rendszerek közötti átfedések, mind pedig a pályázati támogatások és az adókedvezmények megfelelő összehangolására, egyúttal az intézmények közötti, évek óta tapasztalt disszonanciák kiküszöbölésére is.
Másrészt – ágazattól függetlenül – különösen fontos a stabil, kiszámítható és átlátható szabályozási környezet megteremtése. A k+f hosszú távú, számos kockázattal járó folyamat, ahol a kockázati tényezőket legalább a szabályozási és támogatási környezet gyakori változtatásával és átalakításával nem célszerű fokozni.
Harmadrészt megfontolandó, hogy a k+f adókedvezmények területén Magyarország – amely a 32 OECD-tagállam közül jelenleg a 9., a 27 EU-tagállam közül pedig az 5. legkedvezőbb adózási környezetet biztosítja – miként tudná javítani pozícióit. Ez ugyanis rövidesen romolhat az OECD- és az EU-tagállamokhoz viszonyítva, hiszen például Franciaország az utóbbi 2-3 évben jelentősen kedvezőbbé tette a k+f tevékenységre vonatkozó adózási szabályait, de Lengyel- és Németország is fontolgatja a kedvező k+f adózási környezet megteremtését. E kihívásokra Magyarország két – alacsony költség- és költségvetési igényű – eszközzel is reagálhat: az adózási környezet érdemi finomításával, valamint a k+f pályázati támogatások megfelelő átalakításával. Utóbbira a programozási időszak félideje megfelelő alkalmat teremt.
A k+f adószabályok érdemi finomításának példája lehet a vállalatmérettől független adókedvezményeken túl további kedvezmények bevezetése a kkv-k számára. Ez összhangban állna a hazai fejlesztés- és gazdaságpolitika intézkedéseivel, amelyek e szektor erősödését segítik (II. Széchenyi-terv), és nem példa nélküli más országokban sem (lásd Kanada, Hollandia). További fontos, gyakorlati feladat lenne a nem egyértelműen megítélhető tevékenységek esetében az állásfoglalások kiadásának intézményesítése és az esetleges hatásköri bizonytalanságok kiszűrése – így például a Nemzeti Kutatási és Technológiai Hivatal, valamint az adóhatóság között. Végül célszerű lenne, ha az illetékes szervezet egy megadott határidőn belül visszajelzést adna arra vonatkozóan, hogy a hozzá forduló cég jogosult-e a k+f adókedvezményre. Ha pedig például 30 napon belül nem érkezik egyértelmű visszajelzés, akkor ezt a jövőben – szintén a nemzetközi példát alapul véve – miért ne lehetne elfogadó válaszként értelmezni?
Egyes ágazatok (gyógyszeripar, biotechnológia, szoftvergyártás stb.) sokkal k+f intenzívebbek a többinél, azaz a forgalom arányához képest a k+f ráfordítás itt 5 százalékot meghaladó hányadot képvisel. Egy esetleges ágazati szintű kedvezményrendszer kialakítása során mégis különösen ügyelni kell arra, hogy egy szektorspecifikus kedvezményrendszer ne minősüljön tiltott állami támogatásnak az EU versenyjogi szabályai szerint.
A k+f stratégia megalkotása és a megfelelő ösztönzőrendszer kialakítása viszonylag gyorsan kivitelezhető, a k+f ráfordítások érdemi és tartós növelése érdekében azonban elkerülhetetlen az ilyen tevékenységeket ösztönző felsőoktatási képzés évek óta halogatott megvalósítása és a kutatói pálya rangjának visszaállítása. Szomorú tény, hogy a friss egyetemi diplomásokon belül a természettudományi és mérnökképzésen végző hallgatók arányát tekintve valamennyi OECD- és EU-tagállam közül Magyarország az utolsó helyen áll. Egyes nagyvállalatok ezért már meg sem kísérlik, hogy az anyavállalatukat magyarországi k+f központ létrehozására biztassák. Mások átmeneti megoldásként egyetemekkel együttműködve (pl. „Együtt a jövő Mérnökeiért”) próbálják orvosolni az oktatáspolitika ezen szegmensének hoszszú évek óta ismert, de felületileg sem kezelt hiányosságait.
Van tehát néhány jó „alapanyag” ahhoz, hogy a gazdasági versenyképességet érdemben befolyásoló k+f ráfordítások növekedjenek, ez a fenntartható növekedést és a munkahelyteremtést tartósan elősegítheti Magyarországon. De jó alapanyagból is lehet átlagos ételt készíteni. És ezzel nem csupán az a baj, hogy nem kerülhetünk bele a szakácsművészeti annalesekbe.

A szerző a Deloitte kutatás-fejlesztési és állami támogatások üzletágának igazgatója