Kölcsön vagy örökbe?

A köznapi vállalkozói gondolkodásban manapság az állami, de különösen az uniós finanszírozású vállalkozásfejlesztési támogatás olyasfajta „ingyenpénz” benyomását kelti, amelyhez viszont végletesen bürokratikus eljárások eredményeként lehet – s akkor is csak jelentős időbeli csúszásokkal – hozzájutni. S általános vélekedés, hogy a vállalkozásfejlesztésre fordított források felhasználásának a hatékonyságát az növelné, ha a vissza nem térítendő támogatások könnyebben odaítélhetők, illetve megszerezhetők lennének, s azokból minél nagyobb arányban részesülne a kkv-szektor. Eközben számos körülmény miatt nem biztos, hogy az egyszeri támogatás segíti leginkább belföldi vállalkozói szektorunkat a fenntartható növekedéshez, termelékenysége és versenyképessége jelentős javításához.
A vissza nem térítendő támogatási konstrukciók bürokratikussága, formális szemlélete éppen azok „ingyenességéből” következik, hiszen nemcsak a hazai, de az uniós szabályozás is igyekszik azok visszaélésszerű felhasználását megelőzni. Mivel nem üzleti döntéshozók, hanem intézményi testületek viselik a felelősséget, a folyamatok szükségszerűen rugalmatlanok, nem képesek egyes vállalkozások egyedi helyzetét, fejlődési esélyeit és támogatási igényeit figyelembe venni. Csekély mértékű a támogatás melletti tudástranszfer, a támogatott vállalkozás az üzletfejlesztéssel és vállalatirányítással kapcsolatos érdemi döntésekben, a stratégia kialakításában magára marad, s legfeljebb egy meghatározott időszakban visel felelősséget a juttatott pénzeszközök szerződésszerű felhasználásáért. A vissza nem térítendő támogatás ráadásul számos esetben nem motivál a versenyképesség, a termelékenységi viszonyok javítására, a későbbi, már támogatás nélküli fejlődési időszak nyereséges gazdálkodásának megalapozására, sőt, olykor üzleti alapon nem is fenntartható beruházási döntéseket, foglalkoztatási feltételeket eredményezhet.
Ezen hibák felismerésével a támogatási források felhasználásának ésszerűbb strukturálása már sok helyütt évekkel ezelőtt megkezdődött. Nem véletlen, hogy támogatott hitel-, illetve garanciaprogramokkal jó ideje lényegesen hatékonyabb forráskihelyezés érhető el, hiszen az jelentősen megkönnyítheti vállalkozások számára a piaci vagy piaci jellegű finanszírozási források elérését, de csakis olyan célra, amely egyébként is életképes üzleti modell fenntartását szolgálja. Ezen támogatási konstrukciókból is hiányzik persze a pénzügyi segítség melletti tudástranszfer, de legalább megjelenik a támogató és finanszírozó, illetve a vállalkozás sajátos érdek- és kockázatközössége.
Alappal feltételezhetjük emellett, hogy még hatékonyabb választ lehetnek képesek adni azok az üzleti alapon szervezett, de állami vagy uniós forrásokat is hasznosító konstrukciók, melyek keretében a támogatott vállalkozás már nem is csupán támogatott hitelfinanszírozást, hanem tőkeinjekciót, egyszersmind ideiglenesen a vállalati pénzügyekben és üzletfejlesztésben jártas és érdekelt, a saját tudását is rendelkezésre bocsátó tulajdonostársat is kap. A jellemzően kockázati tőketársaságokba befektetett állami vagy uniós forrás – melynek kísérleti példája a jelenleg futó Jeremie program – a támogatási erőt a tartósan sikeres vállalkozások fejlesztésében közvetlenül érdekelt, szakmai alapon szervezett üzleti szervezetek hatáskörébe vonja. Ezáltal pedig egyszerre biztosíthatja a forráskihelyezés állami tulajdonosi kontrollját és az üzletszerű, életképes fejlődési pályákat támogató döntéshozatali mechanizmust. Ennek ráadásul kedvezményezettjei lehetnek olyan kezdő, magvető életfázisban lévő, de egyébként növekedésre, fejlődésre képes vállalkozások, melyek kockázatait egy csakis magántőkéből működő befektetési alap nem lenne képes kezelni. A támogatási forrás pedig idővel megtérül, így az később újabb befektetésre lesz ismét hasznosítható.