Lúgozott környezetvédelem

Jól vizsgázott Magyarország a vörösiszap-katasztrófa következtében előállt helyzet kezelésében – írják a külföldi kommentárok. Valószínűleg igazuk van: a közvetlen vészhelyzet elhárítását és a kármentesítés megkezdését további határozott lépések követték, a vállalat irányítására állami biztost neveztek ki. Noha az emberi tragédiákat nem feledtetheti, gyűlnek az adományok, a felajánlásokból pedig a vállalati szféra és a magánszemélyek is kiveszik a részüket.
De elegendő-e mindez, hogy ne következhessen be hasonló eset Magyarországon? Szerintem nem. Tűzoltásnak szép, de ennél alighanem többre van szükség.

Egyáltalán hol csúszott hiba a rendszerbe? Az, hogy az üzemeltető valamit elszúrt, szinte biztos, de azt majd az igazságszolgáltatás megállapítja, ki és miért vonható felelősségre. Azonban fontos tudni, hogy a környezetvédelmi jogszabályaink általában nem lazábbak a nyugat-európai standardokhoz képest, sőt, a hulladékgazdálkodás területén nem egy hazai rendelkezés korlátozóbb, mint az a Lajtától nyugatabbra megszokott.

Az ellenőrzés persze – a túlterhelt felügyelőségi szakemberek saját bevallása szerint is – katasztrofális. Ennek alapvető oka a hatóságok (politikai ciklusokhoz köthető) rendszeres megnyirbálása a rosszul értelmezett közigazgatási reformok és költségvetési karcsúsítások igényével. Pedig laikus szemmel is felfoghatatlan, hogyan működhetett „szabályosan” mindenféle riasztási és tartalék biztonsági rendszer nélkül egy olyan létesítmény, amely százezer köbméterekben kifejezhető mennyiségben tárolt évtizedek óta az emberi életre közvetlenül veszélyes folyékony anyagot – szó szerint – a lakosok feje fölött.
Ismét „elveszett hát a gyerek a sok bába között” Magyarországon, ez egyenesen következik abból, hogy idehaza a környezetvédelemnek mindig is marginális szerep jutott. Pedig így is volt fejlődés: elég csak arra gondolni, hogy egy évtized alatt a háromezer szemétgödör országából eljutottunk odáig, hogy ma már nem működhet települési szilárdhulladék-lerakó kettős (!), kombinált geológiai és műszaki védelem nélkül – pedig itt azért nincs szó az emberi élet közvetlen veszélyeztetéséről.
Csakhogy a környezetvédelmi jogalkotásnak és fejlesztéseknek az egyetlen igazi motiválója végig az EU-csatlakozással és -tagsággal együtt járó feladatok végrehajtása volt. Amit az EU előír, azt a hazai jogrendbe is átültetjük, amire Brüsszel pénzt ad, felépítjük. De ezen túlmenően nem sok szó esett a környezetvédelemről idehaza, hiszen másra sem pénz, sem akarat nem igazán volt. Jellemző, hogy a jövőben az árvízi védekezést kívánják a vállalatok által fizetett termékdíjbevételekből erősíteni. Igaz, könnyű ráfogni, hogy a környezetvédelem „csak viszi” a pénzt az állami büdzséből és a cégek zsebéből egyaránt, miközben a lakosság nagyobbik fele a szelektálást még mindig nyűgnek érzi, számítógépe régi monitorát sutyiban még mindig az utcára teszi ki a lomtalanítások alkalmával. Azonban a környezetvédelem üzlet is lehet, ezt jelzi, hogy a hazai zöldipar árbevétele 2008-ban már meghaladta a 400 milliárd forintot.
A mostani katasztrófa mindennél élesebben világít rá arra, hogy a környezetvédelem kezelésében végre áttörést kellene elérni, hogy az ilyen katasztrófákat elkerüljük, és egy élhető környezetet teremtsünk magunk körül. Amíg ezen nem sikerül változtatni, addig ezernyi kisebb-nagyobb ökológiai bomba fog tovább ketyegni a lábunk alatt. Az igazi felelősség tehát mindenki kezében ott van annak a kérdésnek a formájában, hogy vajon képesek leszünk-e a környezetvédelmet – saját hosszú távú érdekeinket szem előtt tartva – valódi súlyának megfelelően kezelni, legyen szó jogalkotásról, gazdasági-politikai döntésekről vagy éppen a hétköznapi életünkről.

A szerző a Hulladéksors szakmai folyóirat főszerkesztője