Meddig ér közös takarónk?

Az árvizek, cunamik, tornádók – elvből az idén már nyolc is volt hazánkban –, földcsuszamlások, a nyári melegrekordok és a soha nem látott mértékben hullott csapadék mind-mind figyelmeztető jelei a globális felmelegedés egyre növekvő és egyre szélsőségesebb formában jelentkező hatásainak. Az elmúlt 40 év legnagyobb természeti csapásaiból 18 az utolsó 15 évben következett be világviszonylatban, ez jelentős intenzitás- és hatásbeli növekedést mutat. Ezen változások miatt már számos ország megreformálta katasztrófavédelmi és kockázatkezelési programját, hazánk azonban még nem lépett rá erre az útra. Egyre többen vannak azonban azok, akik szerint mindez már nem halogatható tovább.

Magyarország azokban az évtizedekben, amikor a komolyabb árvizek csak 5-10 évente követték egymást, különösebb felkészülés nélkül – a mindenkori folyó költségek terhére – rendezni tudta a bekövetkező károkat. Ma már azonban – amikor évente keletkeznek jelentős anyagi károkkal járó árvizek és viharok – nem megfelelő a károk utólagos, a pillanatnyi anyagi lehetőségektől függő helyreállítása.
Az évről évre bekövetkező károk ráirányítják a figyelmet a finanszírozás és a jogi szabályozásunk hiányosságaira, a kényszerből hozott intézkedéseink hibáira. Nemzetközi gyakorlatban általános vélemény, hogy a modern katasztrófakockázat kezelésének – a károk utáni segítségnyújtás utólagos módszerével ellentétben – a megelőző és hatékony kockázatcsökkentés irányába kell haladnia. Erre számos módszer létezik, nemcsak az egyes országok, de nemzetközi nagyvállalatok gyakorlatában is.

Néhány hónappal ezelőtt a Magyar Biztosítási Alkuszok Szövetsége – a nemzetközi tendenciákkal összhangban – javaslatokat fogalmazott meg a hazai katasztrófakockázatok kezelésének megreformálására. Az alkuszok szerint az elmúlt években bekövetkezett és eseti megoldásokkal, intézkedésekkel kezelt katasztrófakárok jövőbeli növekvő bekövetkezésére készülve a kormánynak létre kell hoznia és működtetnie kell egy – a katasztrófakockázatok kezelésére szolgáló – biztosítási alapelveken és piackonform megoldásokon alapuló, kiszámítható rendszert.
Mindez persze szépen hangzik, de a megvalósítás már sokkal nehezebb dolog. Az OECD felmérése szerint a legtöbb ország a katasztrófakockázatokra vonatkozó nyilvános információk hiányával küszködik. Ez hazánkra is igaz. Sajnos a rendszerben részt vevő szereplők – minisztériumok, különböző hivatalok, alapítványok, biztosítótársaságok és hatóságok – munkája ma nem kellően összehangolt. Senki sem tudja megmondani, mennyit költünk összesen és pontosan mire, ki mennyit fizet ki a károkra, és ezen szervezetek egymással sem cserélnek információkat. Nem megoldott a jogi szabályozás sem. Nem büntetjük például a vízelvezető árkok betemetőit, karbantartásuk elmulasztását, de az építési és fennmaradási engedélyek kiadása sem megfelelő a veszélyeztetett területeken lévő építmények esetében. Sokszor a jó szándékú intézkedések is rossz irányba hatnak. A biztosítással nem rendelkező lakóingatlanok állami pénzből való helyreállítása például a biztosítottság ellen hat.
Sajnos az ipari katasztrófák esetében sem jobb a helyzetünk. A hazai veszélyes üzemek által okozható károk nincsenek felmérve, ezen üzemek számára nincs előírva megfelelő biztosítás. 2007-ben elmulasztottuk a környezetvédelmi biztosítékadásról szóló kormányrendeletet hatályba léptetni, mely a veszélyes anyagokkal foglalkozó társaságok részére EU-jogharmonizáció keretében előírta volna a környezeti károkra szóló megfelelő biztosítások meglétét. Az ajkai vörösiszapkárért vélhetően felelős társaság számára így csak az volt előírva, hogy rendelkeznie kell felelősségbiztosítással, de az már nem, hogy mekkora összegre.
Kérdéses, meddig tudunk a jelenlegi rendszerekkel lyukakat tömködni, anélkül hogy végképp kimaradna valami a takaró alól.

A szerző a Biztosítás.hu Kft. ügyvezetője