Projektszövetségekkel is felszámolható a lánctartozás

Az elmúlt hónapokban az építési beruházásokhoz kapcsolódóan gyakran került szóba az úgynevezett fedezetkezelő szerepe. Elsődleges feladata az építési, szerelési munkákhoz kötődően a pénzügyi folyamatok hatékony, szigorú szabályzatok szerinti kezelése. Az ez év júliusában módosított 191/2009. Kormányrendelet alapján azoknál az építési nagyberuházásoknál kötelező a fedezetkezelő igénybevétele, amelyek meghaladják a közösségi értékhatárt (ez jelenleg 4 845 000 euró, amely nagyságrendileg 1,3-1,4 milliárd forint). Ezzel a jogalkotó egy teljesen új gyakorlatot kíván meghonosítani Magyarországon, amellyel szándéka a lánctartozások visszaszorítása és az alvállalkozók védelme az építőiparban.

A lánctartozások problémájára megoldást nyújthat a projektszövetségi struktúra is, amely – a fedezetkezelőhöz hasonlóan – eddig még nem alkalmazott gyakorlat hazánkban. A projektszövetségek egyik alapelve, hogy a költségeket az érintett felek közösen tervezik és fogadják el, a „nyitott könyvek” politikája szerint. A következőkben néhány gondolatot osztunk meg a hazai fedezetkezelői tapasztalatainkról, illetve egy rövid áttekintést a projektszövetségekről, mivel a két gyakorlatnak kétségkívül érdekes kapcsolódási pontjai vannak.

Az építési beruházás kivitelezésére pályázó cégek gyakran aránytalanul alacsony áron vállalják el a munkát. Így könnyen előfordulhat, hogy az érintett alvállalkozói láncban nem minden jogos számla lesz kiegyenlítve. A törvényhozó válasza a problémára, hogy bizonyos feltételek mellett az ez év április 1-jétől hatályos építési szerződések esetében kötelező fedezetkezelő alkalmazása.

A kormányrendeletben megfogalmazottak alapján fedezetkezelő lehet a Magyar Államkincstár vagy fizetési számlát vezető pénzforgalmi szolgáltató. A gyakorlat lényege, hogy a fővállalkozó a beruházótól csak abban az esetben kapja meg a fővállalkozói díját – a fedezetkezelőn keresztül –, ha előtte minden alvállalkozót kifizettek. Sok kritika jelent már meg a fedezetkezelői kezdeményezés kiforratlanságával kapcsolatban. Bevezetése számos akadályt gördített az elmúlt időszakban az építőipari társaságok és állami nagyberuházók elé.
• Az első akadállyal a fedezetkezelői szerződés megkötésekor találkozhat a beruházó, hiszen a Magyar Államkincstárat leszámítva a klasszikus pénzügyi szolgáltatók, bankok nyilvános felületein erre vonatkozó információ általában nem található.
• Egy vállalatcsoporton belül a tagvállalatok által megvalósuló beruházások esetén nincs külön szabályozás.
• A közösségi értékhatárt meghaladó beruházások – amelyekbe így fedezetkezelőt kell bevonni – ritkán tartoznak az egyszerű beruházások közé. Nemcsak építési beruházás történik ilyenkor, hanem más, nem a fedezetkezelői gyakorlat alá tartozó tevékenység is, például eszközbeszerzés és beszerelés. Ha ilyen esetben az együttesen előállított végeredménnyel kapcsolatban merülnek fel kifogások, akkor utólagosan hogyan választható szét az, hogy a beruházás eredményéből mi valósult meg fedezetkezelőn keresztül és mi nem?
Egyelőre azt mondhatjuk, hogy a fedezetkezelői rendszer egy olyan elképzelést tükröz, amely meghatározott esetekben központilag kialakított eljárásba kényszeríti az építési beruházásokban részt vevőket. A fedezetkezelői tapasztalatok alapján megfontolandó, hogy a lánctartozások felszámolását akár egy
piaci alapon szerveződő és kormányzati támogatást maga mögött tudó kezdeményezés is segítheti. Erre példa a világ több országában már bevált projektszövetségek rendszere. A módszertan nagy népszerűségnek örvend Ausztráliában is, ahol ilyen szövetségi struktúrákkal valósulnak meg komplex, nagy tőkeigényű és rendkívül kockázatos projektek. A projektszövetség (Project Alliance) olyan nagyszabású állami infrastruktúra-beruházásoknál bizonyított már, mint az Ausztrál Nemzeti Múzeum tervezése és kivitelezése vagy a Déli Tengervíz-sótalanító Üzem építése.
A projektszövetség filozófiája gyökeresen eltér a hagyományos projektszervezetétől. Előtérbe kerül a tulajdonos és a kivitelezők közötti nyílt kommunikáció, a közös tervezés, a kockázatok megosztása, azok közös viselése és nem utolsósorban a beruházás eredményében történő „osztozás”. Ez utóbbi szerint ha a projekt költségei meghaladják a szereplők által közösen tervezett összeget, akkor az így keletkező többletköltséget előre meghatározott arányban fedezi az összes érintett fél. Ezzel szemben ha a projekt a tervezettnél gazdaságosabban valósul meg, akkor az így keletkezett pótlólagos nyereségből is előre meghatározott arányban részesül a szövetség összes tagja. Így a kivitelező többletnyereséget ér el, míg a beruházó megtakarít. Ennek a struktúrának köszönhetően a felek egyéni érdekei és céljai helyett a projektérdek érvényesül a döntések meghozatalánál.
A projektszövetség mind az állami, mind a magánszférában megoldást nyújthat a lánctartozások felszámolására. A módszertan használata a „nyitott könyvek” és a közös tervezés elvét követeli meg a beruházásban érintett felektől. Ezzel elkerülhető, hogy a szállító irreálisan alacsony áron nyújtson be pályázatot, s így nyerje meg a tendert. Ezekben az esetekben gyakran a minőség látja kárát a nyomott áraknak. Ráadásul a projektszövetség módszertana lehetőséget ad az alvállalkozó közvetlen kifizetésére. Ha az építtető tudomására jut, hogy az alvállalkozó esedékes számláját nem fizették ki, akkor a beruházó a kérdéses öszszeget közvetlenül rendezheti az alvállalkozóval. A projektszövetség nemcsak az építőipar jelenlegi problémáira lehet megoldás, hanem új szemléletével alternatívát jelent a visszaélésekkel szemben, olcsóbbá, eredményesebbé és racionálisabbá teheti a nagyberuházásokat, amennyiben törvényhozói akarat és üzleti érdek is párosul hozzá.