Kockázatos játék az eurózónával

Amikor két éve a válság kezdte elérni az Európai Uniót, elsősorban szakértők körében visszatérő kérdés volt, vajon a krízis szétveri vagy megerősíti-e az integrációt. A felvetés magvával – azaz hogy az eddigi integrációból kimaradt a makrogazdaság igazgatásának közösségi szintre emelése – sokan egyetértettek, de úgy tűnt, a napi gondok igazából mégsem e körül a kérdés körül forognak. Az aktuális teendők szintjén a görög válságot kellett kezelni, illetve az euró kapcsán a piacokat megnyugtatni.

Időbe tellett, amíg általánossá válhatott a felismerés, hogy mindezek a szükséges intézkedések – miként az azt megelőzők többsége is – egy nagy közös problémára vezethetők vissza. Arra, hogy az uniót alkotó tagországok versenyképessége helyenként drámai mértékben eltér. Ezt persze mindenki tudta, de amíg a közös pénz nem helyezte az eltérő képességű gazdaságokat közös elbírálás alá, és főként, amíg a válság nem veszélyeztette a közösség egészét, addig ez keveseket aggasztott. És még kevésbé tűnt fontosnak. De ahogy az EU-tanács egy veterán politikusa fogalmazott: „A szög előbb-utóbb kiböki a zsákot.” Ez a „szög” a piac lett.

Angela Merkel kancellár és környezete nemcsak felismerte ezt, de a kapcsolódó dilemmákat is jól látták. A német gazdaság ma túlnyomórészt az unió egységes piacához kötött, exportjának nagy része ide megy. Azt is jól tudják, hogy az EU léte ma már az euró létéhez kötődik: az utóbbi bukása magával rántaná a többi közösségi vívmányt is. Az euró viszont beteg, a betegség végső oka pedig ez a bizonyos versenyképességbeli diszszonancia a közösségen belül.

Mindebből nőtt ki Merkelék múlt héten elhíresült „versenyképességi paktuma”. Olyan intézkedési csomagok soráról van szó, amelyek az EU-integráció addigi szintjét is hirtelen, látványosan megemelnék. Harmonizációt kezdeményez olyan tabu területeken, mint a társaságiadó-alap számítása, a bérindexálás eltörlése vagy a nyugdíjkorhatár meghatározása. Érezték Berlinben is, mindez így együtt túl sok ahhoz, hogy közösségi keretek közé gyömöszöljék. Helyette tehát kiterjedt, „önkéntes” kormányközi koordinációs alapra helyeznék az egészet. Amitől aztán a dolog valamiért mindenkinek a szemében problematikussá vált. Akik annak tartalmát túlzónak vagy legalábbis egyes elemeiben elfogadhatatlannak érzik – mint az osztrákok az évtizedes bérindexálás eltörlését –, azok prüszkölnek ettől. Akik mindezt le tudnák nyelni, azok az intézményi garanciákat nélkülöző „kormányközi” alapot tartják kevésnek. Mindeközben pedig Merkelék háta mögött az öntudatra ébredő német önállóság honi bajnokai a kancellár számára fenik a kést, amelyet elő is vesznek, ha a csomag terméketlen vitákba fullad.

Mindent összevetve: az elmúlt néhány hónap láthatóan kihordta azokat a konkrétumokat, amelyeken keresztül az induló kérdés végre megfoghatóvá válik: tovább integrálódni vagy szétrázódni? A konkrét kérdésekre születő válaszok pedig ugyanúgy vezethetnek végül Németország és néhány „magország” kiválásához, mint ahogy az egyetértők kritikus többségének együtt maradása esetén a mindezt nagyon elvetők (mindenekelőtt a britek) távozásához. További opció lehet, hogy végül nem történik semmi, ám ez esetben a piac büntetése lehet a nem kevéssé drasztikus erő. Akárhogyan is, a következő hónapok tényleg sorsdöntők lehetnek. És magyar szempontból csak remélni lehet, hogy a végső hozadék az előrelépők többségét hozza el. Ellenkező esetben ugyanis a történtek könnyen úgy kerülhetnek majd be a tankönyvekbe, hogy „…az EU látványos dezintegrálódása a magyar uniós elnökség alatt kezdődött…”