Gablini: A biztosítók nem háríthatják a válságadót vétlen autósokra

Az egyezséges kárrendezés szerte a világon bevett szokás, amelynek célja, hogy a kisebb sérüléseknél (döntően azoknál, amelyek a közlekedés biztonságát nem befolyásolják) az ügyfél mielőbb megkapja a kártérítés összegét. Aztán pedig maga döntheti el, hogy egy horpadást, egy karcolás kijavíttat, vagy tudomásul véve a gépkocsi értékcsökkenését, úgy használja azt tovább. Korrekt eljárás, mindkét fél elégedett. Magyarországon azonban az elmúlt években – néhány, a korrekt ügyintézésre sokat adó biztosító kivételével – az egyezségi kárrendezés sajátos, torzult változata honosodott meg, amely a szakmai tapasztalatok alapján ma már a károk rendezésének akár az 50 százalékát is meghaladja.

Egyezségi kárrendezés esetén a biztosító munkatársa – aki sok esetben motivált abban, hogy az ügyfelet ebbe az irányba terelje – felajánlja az anyagköltség 35–60 százalékát és a hatóságok által elvárt 4500 forint helyett az 1000 forintos óradíjat tartalmazó bruttó öszszeget, amennyiben a károsult lemond minden további követeléséről. Az autó tulajdonosa, aki nincs a valós kárérték ismeretében, sok esetben elfogadja a felajánlott összeget – némi alku után –, vagy újabb gyakorlatként előfordul az is, hogy azt a biztosító, főleg az összetettebb, elhúzódó kárszámítások esetében, minden egyezkedés nélkül átutalja az ügyfélnek. Az ügyfél felkeresi a legálisan dolgozó javítóműhelyt, és ott szembesül azzal, hogy a kapott összeg csak töredékét fedezi a helyreállításnak. Ha nem tud a zsebébe nyúlni, olyan helyre kell vinnie járművet, ahol a kapott öszszegből „meg tudják oldani a javítást”.

A szerző kérdésének, miszerint „Kinek használ az egyezségi kárrendezés?”, eldöntését az olvasóra bízom. Hosszabb a sora azonban azoknak, akik vesztesei a folyamatnak. Vesztes a vétlen károsult, mert ő viseli annak a terhét, hogy az elvégzett munka után ezeken a helyeken nincs garancia – hiszen számla sincs –, az autó újabb sérülése esetén a nem eredeti alkatrészek miatt pedig már eleve csökkentett kártérítésre számíthat. Vesztesek a legális autójavítók, alkatrész-kereskedők, amelyek így bevételektől esnek el, ezért kénytelenek a munkavállalói szakembergárdájukat csökkenteni, vesztesek vagyunk mi, akik adót, járulékot, környezetterhelési és veszélyesanyag-megsemmisítési díjat fizetünk. Kifejezett vesztese a folyamatnak az állam, amely elesik az áfáktól és a legális működésből fakadó egyéb adóktól – végeredményben tehát mindannyian. Komoly vesztes továbbá a közlekedésbiztonság: a ki nem cserélt légzsák vagy az egyszer használatos, gyűrődő elemek hiánya egy következő balesetnél akár a saját, akár a másik félben nagyobb sérülést képes okozni.

Végül, de nem utolsósorban, veszítenek azok a biztosítók is, amelyek ezt a gyakorlatot nem alkalmazzák, hiszen versenyhátrányba kerülnek az azt alkalmazókkal szemben. Felmerül a kérdés, a Mabisz vajon melyikük érdekeit védi, amikor a jelenlegi gyakorlatot mint normálisat és kívánatosat védelmezi. Óriási pénzről van szó, érthető, ha egymásnak feszülnek az energiák. Mégis úgy gondolom, Magyarország nem engedheti meg, hogy a válságadót egyes biztosítók ilyen módon hárítsák át a vétlen autósokra, és ezzel a gyakorlattal még extraprofitra is szert tegyenek.

Magyarországon a kötelező gépjármű-felelősségbiztosítás díját 2002-ig az állam szabályozta, és csak 2003-tól liberalizálták, azaz ettől kezdve dönthették el a biztosítók, mit kínálnak ügyfeleiknek. Az egységes, államilag szabályozott díjaknak nagyon sok hátránya volt, ezért is szüntették meg, de sok volt a bizonytalanság azzal kapcsolatban, hogy ezt követően az árak nem emelkednek-e a csillagos égig. Mindenki számára meglepetést okozott azonban a piac, hiszen a díjak nemhogy nem emelkedtek, hanem jelentősen csökkentek, mára szinte megfeleződtek. A vásárlókért folytatott harcban a nyújtott szolgáltatás színvonala a döntések egyre nagyobb részében háttérbe szorult, és az elsődleges szempont az ár lett. Ennek legfőbb oka, hogy míg a casco biztosítást a saját autónk helyreállítására költjük, addig a kötelezőt a másnak okozott kár megtérítésére, ami, valljuk be, sokak számára elhanyagolható körülmény.

Erre érzett rá a szektor fő innovátora, a MÁV Biztosító, és feltalálta az aranytojást tojó tyúkot, azt a technológiát, amely a teljes helyreállítást, illetve a kártérítést magát nem egy objektív procedúra következményének tekinti, hanem – és ezt szeretném hangsúlyozni – a vétlen károsult rovására történő alkufolyamattá degradálta. Talán sokan emlékeznek még azokra az újságcikkekre, amelyek arról szóltak, a fent említett biztosítónak szinte nincs ügyfélszolgálata, telefonon elérhetetlen, az ügyintézés ideje drasztikusan megnőtt. Megkezdődött az ügyfelek kifárasztása, majd jött egy megfelelő időben megtett tisztességtelen ajánlat, és a kártérítés összege drasztikusan lecsökkent, jóval kevesebb lett, mint amennyi a kár helyreállításához szükséges lett volna.

A biztosítótársaságok, főleg a meghatározó szereplők az ügyfélérdekeket szem előtt tartva ebben az időben is kifejezetten a minőségi szolgáltatást preferálva dolgoztak, viszont kénytelenek voltak szembesülni azzal, hogy évről évre csökken az ügyfélkörük, mert egyre többen választják az új és sokkal olcsóbb utat. Meg kell említeni azt is, hogy ennek az új gondolkodásnak a térnyerése azért történhetett meg, mert nem volt és ma sincs egységes szabályozás arra, hogy a felelősségbiztosítások esetén milyen kritériumrendszer szerint kell a folyamatot az egységes szolgáltatástól az egységes minőségi elvárásokig elvégezni.

(A vitát ezzel szerkesztőségünk lezártnak tekinti.)