Varsói gyors Európa felé

A múlt vasárnapi lengyel választás kapcsán a kommentárok négy „meglepetésre” hívják fel a figyelmet: az Állampolgári Platform (PO) és a Jaroslaw Kaczynski vezette Jog és Igazságosság (PiS) eredményeit látva (39 és 30 százalék) a lengyel pártrendszer konszolidációjára; arra, hogy Donald Tusk PO-ja az első, amely kormánypozícióból is választást tudott nyerni; a polgárpukkasztóként aposztrofált Janusz Palikot mozgalmának (RP) sikerére; s végül a Baloldali Demokratikus Szövetség (SLD) kudarcára.

Ezzel szemben én ennél unalmasabb kampányt és kiszámíthatóbb eredményt még nem láttam a rendszerváltás utáni Lengyelországban. De ezt az unalmat jónak tartom, mert a lengyel társadalom európaizálódását látom benne. Azét a társadalomét, amely nem csupán a Jaroslaw Kaczynski tábora által meglovagolt szmolenszki tragédiát követően, hanem 2005 és 2007 között is drámai időket élt meg a PiS (és koalíciós partnerei: a keresztény-nemzeti Lengyel Családok Ligája és a populista Samoobrona) IV. Köztársaság vízióját megvalósítani szándékozó kormányzása alatt. A 2011-es választás eredménye legalább annyira reakció a 2005–07 közötti időszakra, mint a PO ezt követő kormányzására. Tusk választási sikere nem elsősorban kormánya teljesítményében, mint inkább abban keresendő, hogy egyrészt békén hagyta a konjunktúrában lévő gazdaságot, másrészt a PO-t – ellentétben a PiS-szel – integráló párttá tette, befogadta, támogatta az SLD-ből és PiS-ből kiebrudaltakat.

A vasárnapi választásokon egyszerűen azok győztek, akik jobban ismerték a lengyel társadalmi valóságot. Tisztában voltak például azzal, hogy bár a lengyelek mélyen vallásosak, de egyben antiklerikálisok is, mert már jó ideje túlzottnak érzik az egyház politikai és közéleti befolyását. Most nem is beszélve a PiS mellett kardoskodó olyan „keresztesekről”, mint a Radio Maryja és Rydzik atya, akiktől még a klérus egy része is viszolyog. A lengyelek elvi szinten antikommunisták, de nem kívánják perszonifikálni a számonkérést. Elégedetlenek a korrupcióval és a politikusokkal is, de felháborodnak, ha a korrupcióellenes fellépés a politika kriminalizálásához vezet.

Térségünkben a legelégedettebbek uniós csatlakozásukkal, így nem rezonálnak az euroszkeptikus jelszavakra. Komoly és számon tartott történelmi sérelmeik vannak, de 2011-ben elegük van a német- és oroszellenességből, s ha nem is feltétlenül szívélyes vagy baráti,
de mindenképpen korrekt és pragmatikus kapcsolatokat akarnak szomszédjaikkal. Igényelnek bizonyos állami gondoskodást, de tradicionálisan elutasítják a paternalizmust. Látják térségünk kapitalizmusának brutalitását és igazságtalanságait, de ennek ellenére határozottan piacgazdaság-pártiak. Elviselik a reformokat, de erre hivatkozva nem akarnak kiszámíthatatlan felfordulást. Mindezt leginkább Donald Tusk és Janusz Palikot értette meg, s ez hozta a sikert számukra.

Bár még korántsem biztos, hogy a szavazatok 10 százalékát megszerző Palikot Mozgalomnak tartósan is sikerül megmaradnia a lengyel politikai palettán, Janusz Palikot nem politikai szerencselovag. Az egykori PO-képviselő – számos PiS-es és SLD-s politikustól eltérően – lemondott mandátumáról, és a rajtvonalhoz visszasétálva indult a parlamentbe. Listájára felvett (egy konzervatívnak hitt társadalomban volt bátorsága felvenni!) egy transzszexuálist, egy melegségét nyíltan vállalót, egy fiatal korában testi sértésért többször elítéltet, mi több, választóit sikerrel vette rá arra, hogy bejuttassák őket a parlamentbe (akárcsak a PO a sajátjait, hogy listájáról bekerüljön az első fekete bőrű lengyel szejmképviselő). Botorság ezt polgárpukkasztásnak nevezni, s nem látni mögötte a lengyel társadalom vagy legalábbis egy részének változását. Egy részének, mert Kaczynski hat elvesztett választás után is a PiS elnöke marad, s az SLD sem tanult semmit az elmúlt évek alatt.

De nem baj, majd jönnek helyettük mások…