A jelzálog-hitelezőket kellene inkább elfoglalni

New York főügyésze, Eric Schneiderman és mások fellépésének köszönhetően komoly vita kezdődött az Egyesült Államokban egy peren kívül jelzálogegyezség kimunkálásáról a prominens pénzügyi szolgáltatók és az egyes államok főügyészei között. A vezető bankokat törvénytelen magatartással vádolják, mert a hitelfelvevőket megtévesztették a törlesztőrészletekre alkalmazandó kamatokkal, miközben a jelzáloggal fedezett értékpapírokat hamis színben mutatták be a befektetőknek. Ha ezek a vádak igaznak bizonyulnak, akkor a banki vezetőknek lesz okuk attól félni, hogy a polgári peres eljárások során olyan bizonyítékok bukkannak fel, amelyek felhasználhatók büntetőperek indítására.

Becslések szerint 10 millió jelzálogtartozás „került víz alá” (tehát amikor az ingatlan kevesebbet ér, mint a hitel). A piaci árak Amerika-szerte esnek, négy évvel a válság kirobbanása után is. Ha itt kereskedelmi hitelekről lenne szó, akkor a folyósító intézmények mérlegelnék a tartozások átstrukturálását. Az amerikai jelzálogpiacon azonban ez nem bevett szokás. Egyrészt a bankok nem akarnak milliószámra tárgyalást folytatni, másrészt tekintettel kell lenniük a jelentkező veszteségekre. Az eredmény az, hogy adósságuk törlesztése miatt a háztartások visszafognak minden más kiadást. Ez bizonyos mértékig minden hitelboom után így van, most azonban különösen sokáig fog tartani, amíg a háztartások le tudják építeni a hatalmas adósságot.

Az adott helyzetre a politikusok három módon reagálhatnak. Egyrészt dönthetnek úgy, hogy nem tesznek semmit. Ez szemlátomást a kongresszusi republikánusok álláspontja, akik nemrég írásban követelték Ben Bernanke Fed-elnöktől, ne próbálkozzon a gazdaság további élénkítésével. Másrészt folyamatosan próbálkozhatnának még a fiskális és a monetáris politika konvencionális eszközeivel, hogy kirántsák a gazdaságot a kátyúból. Gyenge eredményei ellenére az Obama-kormányzat továbbra is ezzel próbálkozna. Harmadsorban, követni lehetne egy célzott eljárást, amellyel közvetlenül csökkenthetnék a „víz alá került” jelzálogtartozások összegét. Ennek révén javulna a fogyasztók vagyoni mérlege, ami közvetlenül élénkítené a gazdaságot, és munkahelyeket teremtene.

Induljunk ki például Martin Feldstein javaslatából, amely szerint a kormánynak kellene csökkenteni a kellően „víz alá került” jelzálogtartozások öszszegét, mégpedig úgy, hogy az állam és a bankok felezve osztoznak az ebből eredő veszteségen. Cserébe viszont az adósnak vállalnia kellene, hogy a maradék tartozás a teljes vagyonára kiterjed, nem csak a jelzáloggal fedezett ingatlanra. Ennek a javaslatnak az a lényege, hogy adják egyetértésüket a bankoknak, mert önkéntes átütemezésről van szó, amely joghatóság útján egyébként nem lenne kikényszeríthető. A bankoknak elvben el kellene fogadniuk a felvetést, mert az így rendezett tartozással kisebb lesz a csőd valószínűsége. A gyakorlatban azonban a bankok vonakodnak a jelzálog-átstrukturálás minden módjától, mert inkább létszámleépítést hajtanak végre, semmint felvételt, amire a nagyobb számú ügy kezeléséhez szükség lenne.

Feldstein számításai szerint a tartozások tőkerészének csökkentése egy egyszeri, 350 milliárd dolláros költségtételt jelentene. A jelenlegi fiskális környezetben természetesen nehéz lenne megtalálni ennek fedezetét a költségvetésben. A 350 milliárd azonban nagyjából az az összeg, amelyet a pénzügyi szektor egésze profitként tudott kimutatni a hitelboom idején egyetlen, átlagos negyedév során, és ezt a szintet az utóbbi negyedévek során még túl is szárnyalták. Ennek fényében a bankok könnyedén állni tudnák a művelettel járó veszteségeket, amelyeket akár több évre terítve elszámolhatnának.

A boom idején kimutatott profitok túlértékeltek voltak, mert az összegüket nem korrigálták a szükséges kockázati tartalékokkal. Amint pedig a kockázat valósággá vált, a veszteségeket hirtelen társadalmasították, ami az amerikai államadósság meglódulásának fő oka volt az utóbbi évek során. Ilyen körülmények között teljesen fair elvárás, hogy a bankok részvényesei és menedzsmentje áldozzon erre a célra.

A pénzügyi szektorban egyesek természetesen súlyos következményekkel fenyegetnének. Az érintett részvények esnének, és meg kellene nyirbálni a vezetői javadalmazásokat, rövid távon mindenképp. Másrészt azonban egy átfogó rendezéssel véglegesen el lehetne hárítani minden jövőbeni jogi kereset veszélyét, amely jelenleg sötét felhőként vet árnyat az USA néhány nagy hitelezőjére – mint amilyen a Bank of America –, és amely a pénzügyi rendszer egészére is súlyos kockázatokat tartogat.

Ha a bankokon valaha is számon kérnék magatartásuk szociális költségeit, akkor a számla magasan meghaladná 300-400 milliárd dollárt. Reálisan nézve a pénzügyi szektor egészét fenyegető jogi kockázatok összértéke messze meghaladja az 1000 milliárd dollárt, főleg akkor, ha azt is igazolni lehet, hogy a befektetőknek eladott, jelzáloggal fedezett értékpapírok mögött valójában nem is állt jelzáloggal terhelt ingatlan, mert az ehhez szükséges jogi papírmunkát soha nem végezték el.
Bármely ilyen rendezésnek tartalmaznia kellene a bankok kifejezett egyetértését az amerikai csődtörvény olyan értelmű megváltoztatására, amely lehetővé tenné a jelzálogügyek bevonását a szokásos bírósági eljárási körbe. Ha a „Foglaljuk el a Wall Streetet” mozgalom bármit is tud nekünk mondani, akkor az az, hogy az USA gazdaságának a legkevésbé sincs szüksége több olyan háztartásra, amelyet az adósság letarolt.