Mohó bankárok, gátlástalan cég titánok? - Ki tartozik az 1 százalékba?

Az egy százalék az USA-ban azokat foglalja magában, akiknél a háztartás teljes jövedelme 2006-ban meghaladta a 386 000 dollárt. A népi közbeszédben és gondolkodásban az egyszázalékos hányad sorait sűrűn népesítik be gátlástalan nagyvállalati titánok, mohó bankárok és a fedezeti alapok bennfentes kereskedelmet folytató menedzserei. Elolvasva néhány progresszív közgazdász munkáját, az embernek olyan benyomása támad, hogy Amerika mostani problémáira a megoldás az lenne, ha megadóztatnák a lakosság egy százalékát, és a pénzt elosztanák a többiek között.

Az efféle közbeszéd alapját az a nézet képezi, hogy az adott, szűk kör ebül szerzett jövedelmekből gazdagodott meg, amit részben a Bush-korszak adócsökkentése, részben a nagyvállalati vezetési normák szétesése, részben a zavaros érdekviszonyokkal terhelt pénzügyi rendszer tett lehetővé. E vélekedés szerint az egy százalékhoz tartozók nem nehéz munkával vagy valaminek az előállításával szerezték meg a vagyonukat, ezért nem okozhat semmilyen sérelmet, ha a pénzüket elveszik.

Valljuk be, ennek a karikatúrának van némi igazságalapja. A nagyvállalatoknál – főleg a pénzügyi szektorban – számos vezetőt jutalmaztak bőkezűen, gyakorta fölöttébb mérsékelt teljesítmény ellenében. Ha azonban nem veszünk mindent egy kalap alá, akkor valami mélységesen zavaró dolgot is látnunk kell ebben a leegyszerűsítő közbeszédben.

Figyelmen kívül marad például az a tény, hogy az igazán gazdagok közül sokan vállalkozók. Hasonlóképpen figyelmen kívül hagyják, hogy az adott körben sok sztár található a szórakoztatóipar vagy a sport világából, és sokan vannak professzionális szakterületekről, közöttük például orvosok, ügyvédek, tanácsadók, vagy épp kedvelt, haladó közgazdászok. Más szavakkal, a mai gazdagok sokkal inkább dolgoznak, semmint tétlenkednek.

Leginkább azonban azt tévesztik szem elől, hogy az egyenlőtlenség növekedése nemcsak a leginkább kiemelkedők viszonylatában mutatható ki, bár nyilván itt a leglátványosabb a dolog. Azt ugyanis számos akadémiai kutatás is kimutatta, hogy a jövedelemeloszlás felső 10 százalékos sávjába tartozók együttesen is távolodnak az átlagosan keresők jövedelmi szintjétől, ami az Egyesült Államokban és másutt is megfigyelhető. Ez pedig egy igen kedvezőtlen körülmény a progresszív közgazdászok számára. Az a szlogen, hogy „Mi vagyunk a 90 százalék”, sokkal kevésbé drámai, mint ami most a transzparenseken áll, nevezetesen: „Mi vagyunk a 99 százalék.” Ez utóbbi néhány tüntetőre ráadásul egyszerűen nem igaz.

A növekvő egyenlőtlenségért azonban nem a „plutokratabarát” gazdaságpolitikai kurzus a felelős, hanem egészen más: az oktatás és képzettség. Természetesen igaz, hogy nem minden diploma számít útlevélnek a biztos álláslehetőséghez. A frissen végzettek – különösen, ha gyengébb intézményből kerülnek ki – nehezen tudnak elhelyezkedni manapság, mert tapasztalt munkavállalókkal kell versenyezniük a piacon, akik szintén állás nélkül vannak. Az egyetemet végzettek körében azonban így is egyharmaddal alacsonyabb a munkanélküliségi ráta, mint az érettségivel nem rendelkezők körében.

A jövedelemskála legfelső 10 százalékos sávjában és a legalsó 50 százalékos hányadában találhatók között az a döntő különbség, hogy az előbbieknek van egy vagy több egyetemi diplomájuk, az utóbbi csoportba tartozóknak pedig általában nincs. A technológiai haladás és a globális verseny szinte lehetetlenné tette az amerikai dolgozók számára, hogy magas szintű képzettség nélkül jó álláshoz tudjanak jutni.

Annak elismerése, hogy a legnagyobb részben a romokban heverő oktatás és készségfejlesztés felelős az egyenlőtlenség növekedéséért, önmagában is elvonná a figyelmet a tömegeket a nagyon gazdagok ellen hangoló, populista kampánytól. Ez ugyanis azt jelenti, hogy a szegényeknek maguknak is van szerepük, ha ki akarnak kecmeregni a kátyúból. Az oktatás problémáira nincs gyors megoldás, a képzés reformját először a 70-es évek közepén Gerald Ford, majd utána minden elnök követelte, kevés eredménnyel. Ezzel szemben az érdemtelen egy százalék hibáztatása azonnali hatással járó gazdaságpolitikai nézetrendszert tud kínálni.

Gyors megoldásokkal az USA már korábban is próbálkozott. Az utóbbi években a jövedelmek körében gyorsan nőtt az egyenlőtlenség, a fogyasztásban azonban nem. Ennek oka az olcsó hitelekben, főleg a jelzálog-hitelezés mechanizmusában keresendő, ami a nincstelenek számára is lehetővé tette a lépéstartást a szomszéddal. A dolog vége természetesen nem lett happy end. Akik anyagilag eleve kevésbé jól álltak, azok sorsa még rosszabbra fordult, mert a munkahelyük mellett a lakásukat is elveszítették.

Ebben a helyzetben az USA-nak javítania kell a munkaerő minőségét, mégpedig azon készségek fejlesztésével, amelyek relevánsak a felkínált állások szempontjából. E célok felé néhány lépést máris tenni lehet, például javítani kellene a közösségek hozzáállását a képzéshez, megreformálni az iskolarendszert, szorosabban összekapcsolva a tantervet és a szakképzést a közelben lévő cégek szükségleteivel, elérhetőbbé téve a felsőoktatást, és hatékony módokat keresve a munkanélküliek átképzésére.

E teendők egyike sem könnyű, és nem is ígérnek gyors eredményeket, részben pedig pótlólagos erőforrásokat tesznek szükségessé. A források egy részét talán elő lehet teremteni a gyenge hatékonyságú adókedvezmények elhagyásával. Emellett azonban pótlólagos adókra is szükség lesz. A gazdagok természetesen tudnak többet fizetni, ha azonban a kormányok a vagyonosok adóit növelik, akkor azt ne büntető intézkedésnek szánják, hanem mindenkire kierjedő esélyjavításnak.

később másutt is a fejlett világban.Raghuram Rajan, a Chicagoi Egyetem pénzügyprofesszora-->