A németeknek emlékezniük kell a náci uralom kezdetére

Olaszország és Spanyolország egyaránt örvénybe került, Belgium a veszélyzóna felé sodródik. A francia állampapírok hozamfelára a némethez képest nő, ez pedig alaposan próbára teszi azt a partneri kapcsolatot, amely hat évtizeden keresztül előrevitte az európai integráció ügyét. A zavaros árban viszonylag jó úszónak számító Finnország és Hollandia nagy erőfeszítések árán kerülgeti a hullámtörő zátonyokat. A bankok ugyancsak vergődnek, hogy a víz felett tudjanak maradni, mert a tőkéjük – a forrásaik elszivárgása miatt – már alig tud felhajtóerőt kifejteni. A bankok hiteleire ráutalt vállalkozások szintén bajban vannak, minden jel az euróövezet recessziójára utal.

Beavatkozás nélkül a szuverén fizetőképesség miatt kipattant pánik önbeteljesítő hatást fog kifejteni. Ahogy egy egészséges bank is megroppan, ha a betétesei hirtelen megrohanják, ugyanígy kerül kockázatos helyzetbe bármely, mégoly hiteles kormány is, ha a piacok elutasítják az adósságainak refinanszírozását. Az összes lehetséges következmény végiggondolása félelmet kelt: egymást követő banki és szuverén csődök, pusztító hatású depresszió, az euró (és talán az egész Európai Unió) összeomlása, globális járvány és egy potenciálisan tragikus politikai felfordulás.

Amióta az olasz kötvényhozamok először – még augusztus elején – a magasba szöktek, úgy gondolom, hogy a kormányok fizetőképességének fenntartásához és az államkötvények hozamainak fenntartható szintre szorításához szükség van az Európai Központi Bank korlátlan kötelezettségvállalására. Ezzel lehetne csillapítani a pánikot, lélegzetvételnyi szünetet teremtve a bizalmat erősítő reformok bevezetéséhez.

Most, hogy a válság elérte az euróövezet magrégióit, immár elégtelen az erősebb tagállamok fiskális kapacitása a gyengébbek államháztartásában tátongó lyukak betöméséhez. Ezt a tényt immár pénzügyi bűvészkedéssel sem lehet leplezni, és ha nagyobb mentőövet dobnak ki, azzal azt kockáztatják, hogy mindenki elsüllyed. Ha pedig mindenkit ugyanarra a mentőcsónakra akarnának tenni, amelyet például a közösen garantált eurókötvények révén lehetne létrehozni, akkor látni kell, hogy a dolog ebben a stádiumban jogilag kivihetetlen, egy idő előtti
kísérlet pedig politikailag lenne mérgező hatású.

Rendszerszintű válságot emellett nem lehet egyes országok kezdeményezésével kezelni. Egyedül az Európai Központi Bank rendelkezik azokkal az erőforrásokkal, amelyekkel az EU-t meg lehet menteni a szakadéktól.Az Európai Központi Banknak nyomós oka van a cselekvésre: a monetáris politika finom transzmissziója révén meg kell előzni a depressziót, amely elkerülhetetlenül deflációhoz és az euró felbomlásához vezetne. Az intézmény azonban eddig elhárította a döntő lépést, tette ezt egy jogi fügefalevél mögé bújva.

Tény, hogy a lisszaboni szerződés 123. cikkelye megtiltja az
Európai Központi Banknak, hogy köztestületek kötvényeit közvetlenül felvásárolja. A másodlagos piacon azonban interveniálhat. Ez utóbbit az intézmény már egy ideje meg is teszi. Kérdés azonban, hogy a szerződés mely pontja tiltja e program kiterjesztését. Ha az EKB meghirdetne egy hiteles, korlátlan kötelezettségvállalást a kötvények hozamfelárainak korlátozására, akkor valószínűleg kevesebb kötvényt kellene vásárolnia, mint teszi azt a mostani korlátozott és átmeneti műveleteivel.

Balszerencsére sok német – nevezetesen a Bundesbank állományában – viszolyog a jegybanki intervenció gondolatától, mert az felidézi az emlékezetükben 1923 emlékét, amikor a Reichsbank ütemes pénznyomtatásba fogott, hogy fedezni lehessen a kormány hitelfelvételeit. Az ebből eredő hiperinfláció tönkretette a német középosztályt, s
egy évtizeddel később Hitler hatalomra jutott. Ám a németeknek emlékezniük kellene, hogy a náci uralomhoz az utat valójában az osztrák Creditanstalt bankház összeomlása által kiváltott pánik, az ebből eredő visszaesés és a német politikai osztály elhibázott ítélete nyitotta meg.
A történelem tehát nem kizárja, hanem egyenesen igazolná
az EKB fellépését. Infláció miatti pánikra emellett már csak azért sincs ok, mert a pénzkínálat növekedése lassú, a bankhitelek állománya szűkül, az emberek pedig inkább felhalmozzák a pénzt, semmint elköltenék.

Az EKB kötvényvásárlásait ráadásul folyamatosan sterilizálni is lehetne. Egy másik ellenvetés szerint az EKB támogató beavatkozásai miatt csökkenne az új olasz és spanyol kormányra nehezedő nyomás a reformok kikényszerítésére. A reformereknek azonban épp nincs idejük a hitelességük igazolására, ha pedig az euróövezet összeomlik, akkor tágra nyílik az ajtó a populista szélsőségek előtt. A kérdés tehát az, hogy az EKB vajon miért nem köt alkut a fizetőképes kormányokkal a hozamszintek alacsonyan tartásáról, ha – és ameddig – azok tartják magukat a reformprogramjaikhoz.

Egyidejűleg azonban az euróövezet vezetői kidolgoztatnának egy tervet az eurókötvények bevezetésére, amely természetesen szigorú feltételekhez és az óvatos fiskális politikát szavatoló, hiteles mechanizmushoz lenne kötve. Ez további ösztönzést adhatna azon kormányoknak, amelyek részt akarnak venni a szükséges reformok bevezetésében, amivel az EKB-t és a piacokat egyaránt meg lehetne nyugtatni, hogy elkötelezettek az euró működőképességének a megőrzése mellett. Kivételes idők kivételes intézkedéseket követelnek, és úgy vélem, hogy az EKB érezni fogja a cselekvési kényszert, ha az euróövezet a szakadék felé sodródik. Minél tovább halogatja azonban a szükséges lépéseket, annál nagyobb lesz az ár, amelyet a foglalkoztatásban és a megtakarítások megcsappanásában fizetni kell. A cselekvésnek most van itt az ideje.