Félmegoldások margójára

Amikor az alapvetően szakmai problémák rendezésébe a szűken vett szakpolitika mellett a környezet napi működését nem feltétlenül értő magas politika is beleszól, akkor félmegoldásoknál jobb eredményt elérni nehéz. Tökéletes bizonyítékai ennek az elmúlt év folyamán az energetikában lezajlott folyamatok. A probléma csak az, hogy egy olyan „üzem”, amely alapvető hatással van a lakosság életére, hosszú távon nem bírja el a félmegoldásokat. Néha bizony még rövid távon sem.

Nem szeretjük a félmegoldásokat: olyan semmilyenek, de általában több velük a baj, mint amennyi előnnyel bírnak. Elérésük közel ugyanannyi energia, idő és erőforrás ráfordítását igényli, mint egy valóban minden igényt kielégítő eredményé. Éppen ezért érthetetlen, hogy a kormányzat az energetikai szakpolitika területén miért elégszik meg mégis a félmegoldásokkal, amikor a problémákra számtalan valódi, minden fél megelégedésére szolgáló megoldást is lehetne adni.

Persze a kormányzat sincs könnyű helyzetben. A feszített költségvetés, a külső és belső gazdasági környezet állapota, a társadalmi feszültségek, valamint az energetikai rendszerek és a korábbi gyakorlatok felülvizsgálatának sürgető érzése mind szűkítik a mozgásterét. Ezt látják az iparág szereplői is. A magasabb politika motivációi és céljai mindezen körülmények ismeretében érthetők, sőt megérthetők a termelői oldal szereplőinek részéről is. Csak jó lenne, ha ezekre valós együttműködés keretében, diskurzusok mentén, szakpolitikai megközelítésben születnének a megoldások. Az iparági szereplők csak ennyit szeretnének. Merthogy a cél közös: az ellátással elégedett fogyasztó, megfizethető szolgáltatás és megtérülő üzemmenet.

Az olyan félmegoldások azonban, mint a kapcsolt energiatermelők ad hoc, felkészülési idő nélküli kivezetése a kötelező áramátvételi rendszerből és a bevételek javát adó távhődíjak befagyasztása, nem vezetnek, nem vezethetnek kielégítő eredményre. Ideiglenesen ugyan azt a látszatot keltik, hogy minden rendben van, minden működik változatlan (ne adj isten csökkenő) költségek mellett is, azonban 2-5-10 éven belül a fogyasztókra nézve ma még beláthatatlan következményekkel járhatnak.

És itt hosszú távon most nem arra kell gondolni, hogy a távhővel ellátott háztartások energia nélkül maradnak: ha másképpen nem megy, hát a modern és alapvetően gazdaságos piaci technológiák helyett majd jönnek az olcsó – és emiatt minden tekintetben fapados – megoldások. A veszteséget sokkal inkább az jelenti majd számukra, hogy a modern technológiák és a tőkeerős befektetők elkerülik az országot, így közép- és hosszú távon esély sem lesz arra, hogy valaha is modern, a nemzeti és a társadalmi érdekeket európai szinten kiszolgálni képes, környezetbarát rendszerekből vételezhessenek energiát. És maradnak majd a félmegoldások…

Pedig ha a rendszereket nem alapjaiban rengetnénk meg, és próbálnánk az éppen lógó sarkokat megtámogatni, egy valóban működőképes és hosszú távon minden fél érdekeit szolgáló stabil jogszabályi, finanszírozási és termelői alapokon nyugvó rendszert is létrehozhatnánk. A hangsúly éppen ezen van: közösen, együtt, minden érintett fél tudásának és szakmai tapasztalatának felhasználásával.

Úgy tűnik, az utóbbi időben – főleg a távhős részletszabályozás rendelkezéseinek finomhangolása kapcsán – már beindult egyfajta párbeszéd. Habár még előfordul, hogy a diskurzus során elbeszélünk egymás mellett, de a szabályozói oldal befogadói hajlandósága mindenképpen pozitív irányba mutat. Reméljük, az új év során az új szakpolitikai vezetők is nyitottak lesznek a most elindult együttműködés folytatására, és 2012-ben valóban a közös munkáé lesz a fő szerep, hogy végleg megszabadulhassunk a senki számára sem előnyös félmegoldásoktól, és egy valóban minden érintett számára kielégítő rendszert alkothassunk.

Ha nem, akkor maradnak a megrengetett, aládúcolt rendszerek. Azoknak a lélektanát és működését meg már úgyis ismerjük.