Brüsszel diktál

A jó hír: legalább megint lesz téma a március 15-i ünnepi beszédeken. Azokon persze biztosan nem hangzik majd el egy szó sem arról, milyen apokalipszist idézne elő az euróövezetben egy spanyol államcsőd, és vélhetően arról is mélyen hallgatnak majd a szónokok, Brüsszel miért is nem hisz Magyarországnak.

A rossz hír: az uniós pénzügyminiszterek által kiszabott szankciók nem az út végét jelentik, hanem a kezdetét. Azt jelzik, hiába tiltakoztak egyes tagállamok foggal-körömmel, a bizottság mégis el tud fogadtatni egy olyan büntetést, amely pénzforrások elzárását teszik lehetővé. Így aztán hiba lenne azt gondolni, hogy a döntést megelőző heves vita rólunk szólt, és hiába áltatjuk magunkat azzal, hogy egyik-másik tagállam kiállt mellettünk. Azokat a kormányokat vélhetően sokkal inkább a félelem motiválta: attól tartottak, hogy ehhez hasonló szankciók egyszer őket is utolérhetik.

Márpedig a tegnapi szigorú döntés újabb bizonyítéka annak, az Európai Unió hosszú évek óta tartó, majdnem végzetes tétlenkedése után aktívan is tesz az integrált gazdaság működőképessége érdekében. Szinte napra pontosan egy évvel azután, hogy Orbán Viktor a Múzeumkertben azt mondta, „most sem hagyjuk, hogy Brüsszelből vagy bárhonnan bárki is diktáljon nekünk”, Brüsszel megmutatta: nemcsak megteheti, de meg is teszi. Felvállalva akár azt is, hogy a nemzeti szuverenitás megnyirbálása jelszóval rázza majd az öklét minden nacionalista Európa-szerte.

Keserű szájízzel érkezünk el a magyar nemzeti függetlenség legnagyobb ünnepéhez, ám mégsem kellene emiatt Brüszszelt hibáztatni. Annak idején mégiscsak elfogadtuk az EU játékszabályait, Brüsszelből pedig mégsem csak a diktátum jön, hanem olyan források is, mint amilyenek fölött most megy a vita.