Ifo-igazgató: Egyes államok vegyenek ki hosszabb "eurószabadságot"

Ha megnézzük az euróövezet által közzétett adatokat a saját gyártású termékek árairól, azt látjuk, hogy az árindex (pontosabban a GDP-deflátor) nem mutatja semmi jelét a válság sújtotta országokban várt reálleértékelődésnek. Holott ezen országok csak egyféle módon tudják helyreállítani a versenyképességüket, ha valós leértékelést hajtanak végre a többi euróövezeti gazdasággal szemben. A termékegységre eső élőmunka-költségek lefaragása is csak akkor tudja javítani a versenyképességet, ha az végül az árcsökkenésekben is megnyilvánul.

A válság által sújtott országok versenyképességének elvesztéséhez végső soron az ott tapasztalt áremelkedés vezetett, amelyet az euró bevezetése után az olcsó hitelek felvétele táplált, miközben a folyómérlegek deficitje robbanásszerűen nőtt, és hatalmas külső adósságok halmozódtak fel. Éppen ezért kellene az árak alakulásának ellenkező irányba fordulni most, amikor a tőkepiacok többé már nem hajlandók finanszírozni a hatalmas deficiteket. Ennek azonban egyelőre nincs jele.

A 2010-es esztendőben a válság sújtotta államok egy részében az infláció valamelyest elmaradt az euróövezeti versenytársakétól. A 2011 harmadik negyedévéről szóló Eurostat-adatok azonban már más képet mutatnak: az árszínvonal mind Portugáliában, mind Görögországban gyakorlatilag változatlan maradt, Olaszországban és Spanyolországban pedig még valamelyest növekedett is a múlt évben (az adott sorrendben 0,4 és 0,3 százalékkal). Egyedül Írország tudott a gyors deflálódás útján haladni, amelyre már az ingatlanpiaci buborék 2006-os kipukkadásakor rálépett. A relatív árcsökkenés mértéke itt 2,2 százalék volt. Az euróövezeti versenytársaihoz viszonyítva Írország 15 százalékkal lett olcsóbb az utóbbi öt évben.

A belső devalválódás kifizetődő. Míg Írország 2008-ban még mindig a GDP 5,6 százalékának megfelelő folyómérleghiányt mutatott ki, addig az Európai Bizottság 2011-re már 0,7 százalékos GDP-arányos többletet várt. Igaz ugyan, hogy ennek többségét az adósságszolgálat enyhítése teszi ki, de az ország kereskedelmi többlete tovább növekedett. A fordulat sikeres végrehajtását Írország a hatékony exportágazatnak köszönheti, amelynek a szereplői ki tudták kényszeríteni egy teljes politikai fordulat végrehajtását. Görögország ezzel szemben erős importlobbi befolyása alatt áll. Amint azt a görög fejlesztési, versenyképességi és hajózási miniszter, Mikalisz Kriszokoidisz megerősítette, ez az irányzat az uniós szubvenciók rendszerének tudható be, amellyel a vállalkozókat a könnyű pénzt ígérő importszektor irányába terelték.

Ezek az importőrök most erős bástyát alkotnak bármely olyan gazdaságpolitikával szemben, amely deflációt okozhatna. Teszik ezt annak ellenére, hogy a görög gazdaság talpra állításának egyetlen útja az lenne, ha az árak csökkenésével az ottani keresletet a hazai termékek felé terelnék, és segítenék a turizmust. Mivel a GDP-arányos folyómérleghiány Görögországban háromszor akkora volt, mint az íreknél, ezért a görög áraknak akár felével is csökkenniük kellene, ha hasonló sikert szeretnének elérni. Az pedig elképzelhetetlen, hogy Görögország mindezt az euróövezeten belül, széles körű társadalmi nyugtalanság vagy polgárháborúhoz közelítő közállapotok nélkül véghez tudja vinni.

Meg kell azonban jegyezni, hogy a reálleértékelődést nemcsak az importőrök ellenzik, mert a folyamatot kísérő bércsökkentésekkel a szakszervezetek is szembeszállnak. A magán- és közadósok emellett a teljes fizetésképtelenségtől is félnek, ha a kezükben lévő eszközök és a jövedelmeik leértékelődnek, miközben az adósságaik változatlan szinten maradnak. Ez a helyzet kezelhetetlennek látszik. Sokak számára az egyetlen útnak az adósságelengedés, illetve a tartozások társadalmasítása látszik. Ez a segítség megadatott.

A legutóbbi megállapodással Görögország 237 milliárd euró öszszegű adósságenyhítéshez jutott, ez mintegy 30 százalékkal nagyobb, mint az ottani, 180 milliárd eurós nettó nemzeti jövedelem. Ez a segítség azonban csak arra jó, hogy bebetonozza a rossz árakat, és ezzel együtt a gazdaság versenyképtelenségét. Emiatt az adósság újra felbukkan, mint egy áttételes rákos daganat, amely évről évre növekszik, míg végül a még stabil euróövezeti államok hitelképességét is aláássa.
Ha ez bekövetkezik, akkor az euró is összeomolhat. Így csak az árak csökkenése nyomán jöhet létre olyan folyómérlegtöbblet, amely lehetőséget teremt a válság sújtotta államok külső adósságának a ledolgozásához. Európa számára éppen itt az ideje annak, hogy ezzel a könyörtelen igazsággal szembenézzen.

Az árcsökkenés keserveit vállalni nem óhajtó, válságban lévő országoknak lehetőséget kellene adni, hogy egy időre elhagyják az euróövezetet az áraik és a tartozásaik leértékelése végett. Más szavakkal kifejezve: hosszabb eurószabadságot kellene kivenniük – ezt a javaslatot egyébként már Kenneth Rogoff amerikai közgazdász is magáévá tette.
Amint pedig a lépéssel járó vihar elül, újra kisüt a nap, mégpedig nagyon hamar. A hitelező országoknak ugyan nagy veszteségeket kellene leírniuk, de még mindig több maradna nekik ahhoz képest, mint amenynyit akkor kapnának, ha a válság sújtotta országok az euróövezeten belül maradnának. Mert bármely csekély hányad visszaszerzésére csak az kínál esélyt, ha a válság sújtotta államok a kilépésük után újra meg tudják teremteni a prosperitásuk alapjait.

Copyright: Project Syndicate, 2012
www.project-syndicate.org

A béreket leszállították, sok közalkalmazottat elbocsátottak, hogy az új hitelek felvétele elviselhető szintre essen. A versenyképesség azonban – különösképpen Görögországban és Portugáliában – továbbra sem javul.

Hans-Werner Sinn, a müncheni Ifo gazdaságkutató intézet igazgatója-->