"Nyomorék vagyok, nem hülye" - Mi értelme a felülvizsgálatnak?

A munkahelyén a következő projektről egyeztetett egy újonnan kinevezett főnökkel. Az illető nem tudta, hogy a barátom történetesen rokkant, ezért nem két lábon, hanem két keréken érkezik majd. Mint oly sokan az egészségesek közül, nem is tudott mit kezdeni a helyzettel. Ezért egyenként tagolta a szavakat, úgy mondta el, mi is lenne a feladat.
A barátom – aki nem mellesleg egészségesnek született, és sokáig, amíg a máig ismeretlen kór lassan, de biztosan át nem vette az irányítást a teste felett, az is volt –, ha elfogadni nem is tudta, de kényszerűen tudomásul vette az efféle bánásmódot.

Ahogyan valószínűleg sok-sok tízezer béna, vak, siket ember. Mindazoknak, akiket testi vagy enyhe szellemi hiányosságaik, betegségük sokkal többtől fosztott meg, mint csupán az egészségüktől. És akik ennek ellenére nem szeretnének mást, mint úgy élni, mint bárki más.
Munkába járni például, hogy értelmet nyerjenek a napok, és legalább anyagilag ne legyenek teljes mértékben kiszolgáltatottak. De nem alibiemberként, akire lehet majd hivatkozni:

 „Tessék, nálunk is dolgozik fogyatékos.” Nem olyanként, akit csak szánalomból vagy – ne adj’ isten – a rehabilitációs hozzájárulást megspórolandó vesznek fel. Most azonban, legyünk őszinték, még ez a helyzet. És ez nem változik meg jogszabályi kényszerre. Felül lehet vizsgálni 200 ezer rokkant ember állapotát, és akár mindegyikről meg lehet állapítani, hogy munkaképes. Még kötelezni is lehet őket arra, hogy munkát vállaljanak. De ettől még nem lesz munkahelyük.

Ki lehet kötni, hogy minden, minimum 25 fős cégnél 5 százalékot el kell érnie a megváltozott munkaképességű foglalkoztatottak arányának, mert ha nem, akkor büntetést kell fizetni. De ettől a tény tény marad: az érintett cégek közül 13 ezer, ezen belül Magyarország miniszterelnöksége és minisztériumai, ma még bizony inkább kifizetik a súlyos milliókat.