A régi adóvarázslat, avagy a kiskapuk bezárása
Ilyen érzékeny időpontban egyáltalán nem meglepő, ha a politikusok az adóreformra vonatkozó elképzeléseiket ismertetik, amelyek arra utalnak, hogy képesek egyszerűsíteni a rendszert, bezárni a kiskapukat. Az ígéreteik szerint az így beszedett jövedelmeket fel tudnák használni az alkalmazott kulcsok leszállítására. Ezekben az a csalogató üzenet, hogy „az ön által fizetendő összeg csökkentéséhez le kell sújtani mások adóelkerülésére”.
A manapság egyre szélesebb körben hallható gazdaságpolitikai zsargon szerint az adóreform „bevételsemleges” lesz. Mondják ezt olyan értelemben, hogy az átalakítás nyomán nem romlik a költségvetés egyensúlyi helyzete, illetve nem lesz nagyobb az államadósság. Az általánosabb, tudat alatt eljuttatott üzenet ugyanakkor úgy hangzik, hogy az állampolgár továbbra is bármilyen elvárt szolgáltatást megkaphat az államtól, az azonban neki kevesebbe fog kerülni.
Az adóreform ilyen víziójával az a baj, hogy valójában mágikus trükkökről van szó, az egész egy vonzó illúzió, reális alap nélkül. Vegyünk például néhány kijelentést Mitt Romney szájából, aki a hivatalban lévő elnök, Barack Obama republikánus kihívója lehet a novemberi választásokon. Romney le akarja szállítani az adókulcsokat, amivel nagyrészt a jövedelemskála felsőbb régióbjában lévőknek kedvezne. A kibúvókat is szeretné megszüntetni, az általa elárult részletek alapján azonban nem jön össze nagyobb szám.
A legmerészebbként meghirdetett terve, a második lakás vagy ház utáni jelzálogkamatok levonhatóságának eltörlése elhanyagolható költségvetési bevételt eredményez. E tekintetben Obama is csak árnyalattal különb. Kifejezett „adóreformról” ő ugyan kevesebbet beszél, szeretne azonban olyan üzenetet kommunikálni, hogy a gazdagok – a sokat emlegetett 1 százalék – adójának megemelésével a költségvetési hiányt és az államadósságot kezelhetővé lehet tenni. Önmagában azonban ez is csak álomkép.
Az amerikaiak és más államok adófizetői sokkal átláthatóbb elképzeléseket igényelnének ahhoz, hogy pontosabban meg tudják ítélni az egyes jelöltek adóelképzeléseit. Az Egyesült Államokban vannak csoportok, amelyek saját helyzetértékeléssel állnak elő. A Bizottság a Felelős Szövetségi Költségvetésért például jó szolgálatokat tett, amikor számszerűsítette a republikánus jelöltségre pályázó rivális jelöltek fiskális terveinek hatását.
A probléma ott van, hogy kiben bízhatnak meg a szavazók egy magas tétekkel és mély polarizációval terhelt választáson? Mindenkinek van egy elképzelése, amely vélt vagy valós. Olyan szervezetek nyilatkozatainak igazságtartalmát azonban kétségbe lehet vonni, amelyeket akár egyes magánszemélyek pénzéből, akár kevéssé átlátható nagyvállalati csatornákon keresztül finanszíroznak.
Amire az Egyesült Államokban és számos más országban szükség lenne, az egy független, hozzáértő és tapasztalt szakértői testület, amely sem jobbra, sem balra nem hajlik. Amerikában szerencsére működik a Kongresszus Költségvetési Hivatala (CBO), amely számszerűsíti az egyes törvényalkotási lépések költségvetési hatásait, kiértékeli a hivatalos államháztartási előterjesztéseket, és önálló gazdasági előrejelzéseket készít. (Magam a hivatal gazdasági tanácsadó testületének tagja vagyok, amely évente két alkalommal kommentálja az előrejelzéseket, magukat a költségvetési előterjesztéseket azonban nem bírálja el.)
Mivel a CBO az adó- és költségvetési ügyekkel foglalkozó kongresszusi bizottságoknak lett alárendelve, ezért a demokraták és republikánusok egyaránt árgus szemmel figyelik minden lépését. A testület ennek ellenére valóban független és professzionális irányítás alatt áll. Éppen úgy, mint amikor az 1970-es években létrehozták az akkorra eléggé bizánci jellegűvé vált államháztartás-tervezési folyamat átláthatóvá és elszámoltathatóvá tétele végett. A CBO azonban nem számszerűsíti a politikai jelöltek javaslataiban szereplő tételeket, és részben éppen ez a probléma. Az Obama és Romney közötti választási vitára készülve mindkét félnek egyet kellene értenie a részletes költségvetési javaslatok előterjesztésének szükségességében, amelyeknek a CBO által értékelhető formát kellene öltenie. Ezt a kongresszusi bizottságoknak is támogatniuk kellene.
Ha egy elnökjelölt elutasítaná az együttműködés ilyen formáját, akkor abból előnyt kellene kovácsolnia a riválisoknak, akik készek a saját tervük mélyebb feltárására. Az elképzelések részletes kibontásának még több értelmet lehetne adni, ha a jelöltek vitájának egy része kifejezetten a költségvetési elképzeléseikről szólna, mégpedig olyan szerkezetben, ahogyan a CBO az egyes részleteket értékelte. Ha valamelyik jelölt nem törekedne az államadósság megfékezésére, akkor kényszeríteni kellene őt ennek megmagyarázására.
Ez nem csak a világ legnagyobb gazdaságaiban fontos. Meg kellene akadályozni, hogy a hatalomba pályázó jelöltek bárhol általánosságokat hangoztatva vagy felszínes retorikai fogásokkal ússzák meg a színvallást. A demokráciának ennél jobbnak kellene lennie.Copyright: Project Syndicate, 2012.www.project-syndicate.org
Simon Johnson, az MIT közgazdaságtan-professzora, korábban az IMF vezető közgazdásza volt-->
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.