A telefonadó-törvényre a közjogi érvénytelenség megállapítása vár

A kormány május 11-én terjesztette az Országgyűlés elé a távközlési adóról szóló törvény tervezetét (lásd a T/7031. számú javaslatot). A parlamenti többség a benyújtást követő munkanapon döntött arról, hogy az új adófajtát megállapító indítvány tárgyalására az úgynevezett „kivételes sürgős eljárás” szabályai legyenek az irányadók. A híradások megerősítették, hogy a kormány a szakmai kifogások ellenére eltökélt: a zárószavazásra várhatóan még ezen a héten, május 18-án sor kerül. Ez az írás nem pénzügyi-közgazdasági szempontból szól hozzá a „telefonadó” ügyéhez, hanem azt vizsgálja, hogy a jogalkotás

A válasz kézenfekvőnek tűnik: a Házszabály [46/1994. (IX.30.) OGY határozat] decemberben elfogadott rendelkezése alapján a törvény tárgyalásának és elfogadásának minimális időigénye két munkanapra csökkent. Ehhez képest a mostani esetben az előterjesztő „nagyvonalúan” akár három napot is szán a júliustól hatályos adótörvény politikai-szakmai vitájára és megszavazására. Miért gondolom mégis úgy, hogy a döntéshozónak számolnia kell a közjogi érvénytelenség kockázatával, magyarán azzal, hogy az adótörvényt az Alkotmánybíróság utóbb megsemmisíti?

A törvényjavaslat parlamenti menetrendjének eldöntésekor számításba kellett volna venni, hogy mivel a javaslat központi adónem bevezetésére irányul, az alaptörvény kizárja az esetleges tartalmi alkotmánysértéssel szembeni jogorvoslatot. (Ismert, hogy a közteherviseléssel összefüggő jogszabályok kontrolljára az Alkotmánybíróság mindaddig nem jogosult, amíg az államadósság meghaladja a hazai össztermék felét.) Ilyen körülmények között különösen fontos, hogy az Országgyűlés plénumán olyan politikai vitára kerülhessen sor, amely esélyt ad az eltérő álláspontok ütköztetésére, és az ellenzéknek módjában álljon a szélesebb nyilvánosság figyelmét felhívni azokra a problémákra, amelyek enyhítésére nincs lehetőség a törvény kihirdetése után.

Az Eötvös Károly Intézet március közepén publikált, a Házszabályra vonatkozó kritikus elemzése szerint: „A törvényalkotási eljárásnak biztosítania kell az érdemi vita lehetőségét. (…) Ennek előfeltétele, hogy a képviselőknek megfelelő eszközök és elegendő idő álljon rendelkezésükre ahhoz, hogy a javaslat tartalmát megismerjék, arról kialakíthassák és kifejthessék véleményüket, előadhassák javaslataikat. (…) A parlament a hatalommegosztásban betöltött szerepét csak a nyilvános vitát is biztosító ellenzéki jogok garantálásával töltheti be.” (Lásd www.ekint.org.) A kormánytöbbség szándékainak szolgálatába állított Házszabály kétségkívül sérti az alaptörvény által is védett jogállamiság és demokratikus hatalomgyakorlás követelményét.

Mi következik mindebből, pontosabban következik-e bármi is? Tény, hogy ismerjük a jogállami elvárásokat figyelmen kívül hagyó Házszabályt, és az abban foglaltak alkalmazására közjogi felhatalmazással rendelkező parlamenti többséget. Lesz-e ebből a konfliktushelyzetből kivezető út? Az Alkotmánybíróság május 8-án közzétett, a joguralom híveit bátorító határozata erre utal. A döntés az esetleges félreértéseket eloszlatva kimondta: az elmúlt 22 év alkotmánybírósági ítéletei iránymutatóak maradnak, feltéve, hogy az alaptörvény az adott kérdésben nem rendelkezik alapvetően másként.

Nyilvánvaló, hogy 2012. január 1-jét követően sem vesztették el aktualitásukat azok az alkotmánybírósági döntések, amelyek a hatalomgyakorlás demokratikus kritériumait semmibe vevő, hatásában kiszámíthatatlan törvénykészítés alkotmányos buktatóit sorolták fel. Ebből viszont az a kényszerű konklúzió adódik, hogy az alaptörvény-ellenes Házszabály segítségével elfogadott „telefonadó-törvényre” előbb-utóbb szintén a közjogi érvénytelenség bírói megállapítása vár.