Érthető, hogy Németország szigort és garanciát akar

A „növekedés (élénkítés) vagy megszorítás” hitvitája távolról sem mai jelenség, hanem egyidős a válsággal. 2008-ban, a Lehman Brothers bedőlése és a banki hitelek mind általánosabb befagyása láttán még általános volt az egyetértés abban, hogy mindenekelőtt azonnali (hatósági) tőkeinjekciókra volt szükség a gazdaság mozgásban tartása érdekében. Egy-két évvel később viszont megindult a polémia, hogy vajon megérett-e már a helyzet a visszavonulásra, és fokozatosan át kell-e már állni a mindenütt elszálló deficit- és adósságállományok lefaragására, vagy további pénzek betáplálásával kell nyomulni az újbóli növekedési pályák felé is.

Az amerikai kormány alapvetően az utóbbira tett, míg Európa a konszolidáció legszigorúbb útját választotta. Mindkettő érthető. Washington lépése mögött nem csak egy robusztus gazdaság, de egy világpiaci kulcsvaluta is állt, amelynek e funkciója továbbra sincs megkérdőjelezve. Az európai mozgásteret azonban éppen az határolta be végzetesen mindmáig, hogy a háttérben egy rendszerhibáktól terhelt – és ezért válsághelyzetben támadásoknak különösen kitett – euró, valamint gazdasági erőben és versenyképességben mérhetetlenül széttöredezett országcsoport vergődik.

Az eurót mindaddig piaci támadások hullámai érik, amíg a befektetők biztosítékokat nem látnak arra, hogy valóban bőven rendelkezik forrásokkal önmaga megvédésére, és hogy rendszerhibáit kiküszöbölték, stabilitása és működőképessége immár megalapozott. Az euróban részt vevő országok közül pedig még sokáig „beárazzák” azon nemzetgazdaságokat, amelyekről feltételezhető, hogy a válság utóhatásának nyomását hosszabb távon nem fogják elviselni, és előbb-utóbb bedőlhetnek. Brüsszelben (Berlinben) tehát ezzel a mozgástérrel kell számolni.

Az amerikai kormány építhet a dollárra (bár ebben távolról sem mindenki osztja optimizmusát). Az európaiak a rogyadozó gazdasági rendszerük mögé csak Németországot remélhetik odatenni. Nem véletlen, hogy a német kormány kitartóan útját állja az olyan, látszólag „pofonegyszerű” válságkezelő innovációknak, mint az Európai Központi Bank mandátumának bővítése vagy az eurókötvény bevezetése. Mindkét esetben ugyanis a pénzügyi terhek nem kis részét – de legalábbis kockázatát – a német büdzsének, a német adófizetőnek kellene állnia, amibe egyelőre sem a német közvélemény nem akar beletörődni, sem pedig a német alkotmánybíróság nem fog beleegyezni a mai német alkotmány alapján.

A növekedésösztönzés (vagy legalábbis a megszorítások kompenzálása) viszont láthatóan egyre kevésbé halogatható. Ebbe az irányba hajt Európában a közvélemény, és láthatóan efelé nyomnak a globális partnerek is. A nagy kérdés, hogy ki fogja mindezt megfinanszírozni. Európának saját forrása újabb tetemes tőkeinjekcióra nincs. A közösségi büdzsé átrendezése kozmetikázásra talán elég, de érdemi beavatkozásra aligha, amíg az uniós GDP alig 1 százalékát kitevő keretről van csupán szó. Az eurókötvény ötlete látszólag egyszerű és hatásos is.

De amíg érdemi garanciát rájuk igazából a német gazdaság jelenthet csak, legalábbis érthető, ha Berlin előbb több oldalról is garanciákat akar. Globális szinten nagyobb beszállást a partnerek (a Nemzetközi Valutaalap) részéről. Európában pedig intézményesített költségvetési fegyelmet a tagországokban, és valamiféle politikai unió révén garantált befolyást az európai pénzköltésre az EU-n belül.

A mostani, említett nyomás két dolgot idézhet elő. Hamarabb rászoríthat az utóbbiakra, ami nem várt áldás lenne az integráció szempontjából. Vagy idő előtti döntést csikarhat ki Berlinből is, ami nagyon hamar átokká válhat, ha utána a karlsruhei német alkotmánybíróság – adott formájában – elmeszeli. Van miért szorítani.