Folyamatos bántalmazás

Ha az állam egy hónappal hosszabb ideig ül a vállalkozásoknak járó pénzen, illetve azt csak akkor adja oda nekik az eddig megszokott időben, ha az érintettek soha nem látott – mondjuk ki nyíltan: lehetetlen – mértékben fegyelmezetteknek bizonyulnak, az éppenséggel egy 85–90 milliárdos trükk.

Ennyit tart magánál az állam, ennyit kamatoztathat plusz harminc napig, decemberben ennyivel csusszanunk majd át a jövő évre a kifizetésekkel, ennyivel több levegő jut a finanszírozásban idén az államnak. Szép nagy összeg, és közben lehet más országokra mutogatni, hogy ott még tovább ülnek a pénzen, lehet figyelmeztetően felemelni a mutatóujjat a vállalkozások felé, hogy tessék azonnal kifizetni a számlákat, akkor mi is odaadjuk, ami jár. Jogos. Nem lehet belekötni.

Közben viszont egy másik dimenzióban, egy párhuzamos valóságban az exportőrök, a gyógyszercégek, az egyszeri, óriási tranzakcióra készülő vállalatok magukban füstölögnek, külön energiákat fektetnek abba, hogy megtervezzék, miként finanszírozzák magukat, ha egy több tízmilliós összeget két és fél hónapig kénytelenek nélkülözni a kasszából. A kiszáradó hitelezéssel, az állandóan változó adótörvényekkel, a kötelező béremelésekkel, az árfolyam volatilitásával és sok egyéb dologgal együtt ez is egy olyan tétel, amely önmagában talán védhető az állam részéről, de összeadódva a többivel egyre jobban fojtogatja a cégeket, ezzel együtt a makrogazdaságot.

Nehogy egyszer csak azon vegyük észre magunkat, hogy – mint az amerikai krimisorozatokban – a halottkém komoly arccal felnéz a boncasztal mellől, és azt diktálja a jegyzőkönyvbe: „Számtalan közepes és apró ütés és szúrás a testen. Önmagában egyik sem halálos, az áldozatnak mégsem volt esélye, hogy túlélje a hosszú és folyamatos bántalmazást”.