Keményebb hangnem kell

A tranzakciós illetékről szóló kormánydöntés után hirtelen támadó hangnemű lett a kommunikáció, és kimondatott a lényeg: a kormány az új teherrel nemcsak a bankszektornak okoz súlyos károkat, hanem a gazdaságnak és az országnak is, így elfogadhatatlan az új terv.
Az elmúlt időszak eseményeinek tükrében a határozottabb kommunikáció nem meglepő a pénzügyi szektor részéről. A kormány sorozatban hozott kellő előkészítés nélküli, a pénzügyi szolgáltatókat hátrányosan érintő döntéseket, rúgott fel már megkötött megállapodásokat, élénk szentségelésre sarkallva ezzel a leghiggadtabb banki vezetőket is.

Ráadásul a kormányzati kommunikáció is meglehetősen ellentmondásos és ötletszerű. Ékes példa erre maga a kormányfő, aki egyes források szerint nem is olyan régen kijelentette, hogy a pénzügyi szektor már nem terhelhető tovább, majd májusban rábólintott az újabb 130 milliárdos terhet jelentő tranzakciós illetékre.

A tranzakciós adó persze a kormány szemszögéből nézve egyáltalán nem elvetemült ötlet. Az általa generált bevétel ugyanis eléggé kiszámítható, ráadásul a költségvetésbe már eléggé beivódott banki különadó esetleges kiváltására is kiválóan alkalmas. A bankok megsarcolása emellett a közhangulatot egyáltalán nem befolyásolja negatív irányban, hiszen egy nyílt közutálatnak örvendő szektorról van szó, amelynek a sirámai az átlagembernél valószínűleg süket fülekre találnak.

Csakhogy úgy tűnik, a kormány az új adó ötletével több ponton is elszámította magát. A bankszektor ugyanis valóban nem terhelhető tovább büntetlenül, vagyis az ideihez képest nagyjából másfélszeres extra adótehernek igen magas ára lesz. Egyrészt a tranzakciós illeték nyomán külföldre terelődhet egy sor olyan pénzügyi művelet, amelyet eddig itthon hajtottak végre, és az sem lenne meglepő, ha egyes bankok vagy nagyobb cégek költségeik optimalizálása érdekében külföldre vinnék bizonyos tevékenységeiket. Már ez az egy dolog is elég lehet a remélt többletbevétel ellensúlyozásához.

Másrészt a bankok terheinek további emelése újabb pofont ad az egyébként is alig létező hitelezési aktivitásnak, ami – a vállalati szektor egyre nagyobb forráshiánya miatt – megint csak nem előnyös a remélt költségvetési bevételek szempontjából. A kereskedelmi bankokban – köztük a takarékszövetkezetek ernyőbankjában – fontolgatott állami szerepvállalás pedig ezt a problémát borítékolhatóan nem fogja orvosolni, hiszen amit a piac nem bír el, azt az állam sem tudja jobban megoldani, vagy csak súlyos veszteségek árán. Harmadrészt az egyébként is hitelességi deficittel küzdő kormány ezzel a lépéssel ismét totálisan elbizonytalanítja a már itt lévő vagy éppen ide készülő befektetőket, és persze jól felidegesíti a magyarországi érdekeltségekkel rendelkező nemzetközi bankcsoportok vezetőit is.

Mindezek tükrében mindkét félnek jól felfogott érdeke, hogy a most elinduló egyeztetések után a bankok számára viszonylagosan kedvező megoldás szülessen. Egy totálisan kivéreztetett bankszektorral ugyanis egyetlen ország sem lehet sikeres, indítson bármilyen hitelprogramot is az állam saját vagy kedvenc szolgáltatóin keresztül. Persze a vállalható megoldás kikényszerítése a kormányból most sem lesz könnyű, és az eddigiek ismeretében arra sincs garancia, hogy az újabb megállapodás tartós lesz. Viszont a döntéshozókkal – ha kell, nem túl kifinomult stílusban, kőkemény kommunikációs hadjáratot folytatva – mindenáron meg kell értetni, hogy szükségük van a pénzügyi szektorra: anélkül nekik is csak bukás lehet a vége.

Úgy tűnik, a Magyar Bankszövetségnél rájöttek arra, hogy a jelenlegi döntéshozókkal nem lehet defenzív módon küzdeni. Világgazdaság - Barát Mihály-->