Ki állítja meg?

Az éves és negyedéves alapon is 1,3 százalékos zsugorodás (előbbi naptárhatással, utóbbi naptár- és szezonális hatással korrigálva) nem csupán a kormányzati sikerpropagandával áll éles kontrasztban, de az elemzői várakozásoknál is rosszabb. Mindezt úgy sikerült elérni, hogy a legfőbb húzóerőnknek számító német gazdaság szárnyalt.

Élénkíteni kell – vághatja rá erre azonnal a növekedéspárti fordulatot sürgetők ismét egyre népesebb tábora. Csakhogy épp a magyar példa bizonyítja, mennyit árthat a felületes megközelítés. Nem mindegy ugyanis, hogy a növekedés – vagy épp a zsugorodás – miből származik. Van, amire a gazdaságpolitikának nincs befolyása. Ilyen a nemzetközi konjunktúra, amely a magyarhoz hasonló, exportvezérelt gazdaságok számára kulcsfontosságú. De épp a mostani adat mutatja, hogy nem kizárólagos.

A belső élénkítésnek van olyan formája, amely legfeljebb átmeneti eredményt hozhat. Tavaly például a GDP 2,7 százalékra rúgó fiskális keresletbővítése ellenére is csak 1,7 százalékkal nőtt a gazdaság – idén ennél nagyobb keresletszűkítést okozhatnak a megszorítások. De a korábbi hitelboom is ugyanígy fenntarthatatlannak bizonyult: a háztartások mára nettó hiteltörlesztővé váltak, és például az építőipar évek óta tartó vergődése is részben ennek köszönhető. Ezek fájdalmas, de elkerülhetetlen kiigazítások.

Ami viszont valóban tartósan ösztönözhetné a gazdaságot, az az állami rendszerek hatékonyságának javítása, a munkaerő-piaci kínálat és rugalmasság növelése, a verseny ösztönzése és a vállalkozások működési feltételeinek könnyítése. Szerény előrelépések számos területen voltak, de az összkép mégis kiábrándító: a kiszámíthatatlan jogalkotás, a fejlesztési pénzek „leosztása”, az elvárt béremelés vagy a túlzott bankadó miatti hitelszűke mind-mind drámaian rombolja a növekedés alapjait. Aki élénkíteni szeretne, valahol itt keresgéljen.