Merkel három tűz között

Tulajdonképpen az összes probléma gyökere azonos: mi legyen az euróval, az EU-integráció legfontosabb vívmányával, amelynek összeomlása általános vélemények szerint könnyen elvezethet az unió szétmorzsolódásához is? A görög ügy szerepe mindebben csupán annyi, hogy az EU/EK-taggá válása óta amúgy is kétséges gazdasági alapokon álló ország összeroppant a 2008-as válság terhei alatt, kudarca pedig felszínre hozta az euróban rejlő rendszerhibákat. Utána már a játszma igazi neve az euró lett, a görög kérdés pedig a továbbiakban ebben az összefüggésben vált tényezővé. Azzal, hogy a hétvégén az újabb görög parlamenti választás, de még inkább az euró elhagyása egyre valószínűbbé vált, a nemzetközi sajtó immár széltében-hosszában tárgyalja, hogy mindez hányféle forgatókönyv szerint következhet be, mennyit veszíthet rajta Németország (60–77 milliárd eurót emlegetnek), hány magán befektetési alapot temethet maga alá, mi lesz az Európai Központi Bank által eddig az országba pumpált pénzekkel, és főként, magával rántana-e egy ilyen fejlemény további, a szakadék szélén táncoló eurótagországokat.

A különböző opciók felsorolása helyett mi most csak egyetlen vonatkozásra utalnánk: Angela Merkel dilemmájára. Merkel ma kevés helyen népszerű. Az eladósodottaknál azért nem, mert szerintük ő az oka minden megszorításnak és hatósági szigornak (nem pedig a megelőző évek gazdaságpolitikája, amely az ország eladósodottságát megalapozta). A baloldalon azért nem – és most már az új francia elnököt is ide kell sorolni –, mert költségvetési fegyelmet hirdető politikájából hiányolják a munkahelyteremtést és a szociális dimenziót. Hazájában sajátos módon elsősorban saját pártja lázadozik ellene, mert görög- és eurómentő politikájában kész volt elmenni olyan döntésekig, amelyek – a tűzfal erősítése, az EKB kötvényvásárlásainak eltűrése és hasonlók – ortodox német olvasat szerint de facto „transzferunió” megteremtését jelentik. Negyedik éve tart a válság, és Merkel negyedik éve igyekszik lavírozni e zátonyok között, de a jelek szerint mostanra a navigációs lehetőség olyannyira beszűkült, hogy hamarosan drasztikus döntéseket kell hoznia.
Múlt héten az vált nyilvánvalóvá, hogy a francia elnökválasztást megnyerő Francois Hollande nyomulása egy „növekedési paktumért” politikailag tovább nem fenntartható: valamilyen növekedési terv a sok megszorítás között immár elkerülhetetlen, amihez viszont majd források is kellenek. Ez alighanem csakis az eurókötvény lehet, de addig is, amíg Merkelnek egyáltalán esélye nyílik mindezt otthon eladni, esetleg el lehet indulni majd a projektkötvényekkel. Most a görög helyzet mérgesedése teremtett új tűzfészket. Akár bedől Görögország (akkor a bajba jutó bankok veszteségei miatt), akár magát az euróövezetet is elhagyja (akkor a ragály eredményes feltartóztatására), hamarosan újabb pénzeket kell megmozgatni. Vagy legalábbis szabadabb kezet kell adni az EKB-nak olyan piaci műveletek lefolytatására, amelyek az említett ortodox német olvasatokban ugyanúgy a közpénzek görög zsákba öntését jelentik. És hogy a hazai rosszallás veszélye Merkelre nézve valós, arra hathatós figyelmeztetést jelentett a hétvégi észak-rajna-vesztfáliai választás, ahol a CDU a maga 26,3 százalékával már megint csúnyán leszerepelt.

A kancellár tehát három tűz közé került, amiből csakis úgy tud tovább lépni, ha még alaposabban szemügyre veszi a kiinduló kérdést: mi történjen az euróval és nyomában az EU-val? Ha továbbra is azok minden áron való megvédése a prioritás, akkor ennek megfelelő – még radikálisabb integrációt előrevetítő – forgatókönyveket kell elővenni. Nem kizárhatóan már a május 23-i EU-csúcson.