Miért segít az eurózónán, ha még gyorsabban nőnek a német bérek?

Egy ország adósságterhének változása tükrözi a költségvetés elsődleges, kamatfizetések nélküli egyenlegének a GDP-hez viszonyított arányát, illetve a hitelfelvételi költségek és a GDP-növekedési ráta közötti különbség alakulását. Ha a hitelfelvételi költségek és a növekedés közötti különbségek túl nagyra nőnek, akkor lehetetlenné válik akkora elsődleges többlet elérése, amelyre szükség lenne az adósságnövekedés megállításához. Márpedig a következő két évben a növekedés Dél-Európában nulla körüli vagy negatív lesz, és hosszabb távon sem várható 2–3 százaléknál gyorsabb ütem.

Bár a lapok főcímeiből ez nem mindig nyilvánvaló, az euróövezeti válság egyik alapvető oka – és a déli gazdaságok növekedésének akadálya – a termelési költségek alakulásában megfigyelhető széttartás. A termékegységre eső munkaerőköltségek 2000 és 2010 között Görögországban, Spanyolországban, Olaszországban és Portugáliában 36, 28, 30 és 25 százalékkal növekedtek, szemben Németországgal, ahol ez csak 5 százalék volt.

Ezek a költségek a javadalmazások szintjét és a termelékenységet tükrözik: a termelékenység növekedése ellensúlyozni tudja a béremelkedés hatását. Magának a termelékenységnek az alakulása nem mutat drámai eltérést a déli és az északi államok között, sőt 2000 és 2010 között a termelékenység átlagos évenkénti alakulása gyorsabb volt Görögországban, mint Németországban (1 százalék, illetve 0,7 százalék). A bérköltségek azonban sokkal gyorsabban emelkedtek délen, ami olyan fajlagos költségnövekedéshez vezetett, amit leértékeléssel nem lehet kiküszöbölni mindaddig, amíg a monetáris unió fennáll.

Márpedig amíg a szóban forgó belső széttartás irányzata megmarad, addig az euróválságot nem lehet maradéktalanul megoldani. Ebben az összefüggésben a termelékenység növekedése – akár műszaki haladás, akár az erőforrások vagy produktív beruházások jobb allokálása révén – ugyanolyan fontos változó a déli gazdaságok számára, mint amilyen a béremelkedések visszafogása. Valójában az is elképzelhető, hogy a túlzott mértékű bérdeflációnak negatív hatása lenne a termelékenység alakulására.

A jól képzett munkaerő ugyanis előbb szánja rá magát a kivándorlásra, márpedig a szélsőséges megszorítások, a csökkenő árak, a nagy arányú munkanélküliség és társadalmi feszültség nem kedveznek a beruházásoknak és az innovációnak. Ugyanígy a foglalkoztatás csökkentésével fokozható a termelékenység, ez azonban hatalmas makrogazdasági veszteségekkel jár akár kieső jövedelmek, akár magasabb szociális kiadások formájában. Ennél is fontosabb azonban, hogy a gazdaságpolitikának nem szabad megtörnie a társadalom bizakodását.

Mindezen okok folytán a szélsőséges megszorítás és a defláció éppen az önnön célját rombolhatja le, lehetetlenné téve a déli országok versenyképességét célzó reformok végrehajtását. A helyes megközelítésnek kombinálnia kell a béremelésekkel szembeni ésszerű önmérsékletet és az alacsony (de nem negatív) inflációt minden olyan mikrogazdasági lépéssel, amely bátorítja a termelékenység növekedését.
Világos az is, hogy az észak- európai államok a bérek gyorsabb növelésével segíthetnék a termelékenységi rés gyorsabb szűkítését. Ennek fényében fura, ahogyan nyugati politikusok igyekeznek meggyőzni Kínát a valutája gyorsabb felértékeléséről, miközben a GDP-hez viszonyított német folyómérlegtöbblet nagyobb, mint a kínai.

Ha vissza akarjuk fordítani a termékegységre eső bérköltségek jelentős különbségét, akkor nemcsak délen kell bérvisszafogást és termelékenység-növelő reformokat sürgetni, hanem engedni kell északon a gyorsabb bérnövekedést. Egy szimuláció során abból indultak ki, hogy a német bérek az utóbbi évtized során a tényleges évenkénti 1,5 százalékos átlag helyett 4 százalékkal növekedtek volna, a spanyoloknál pedig a termelékenység emelkedett volna évente 2 százalékkal (ez utóbbi mutató mindkét országban 0,7 százalék körül volt). Ilyen körülmények között – 1,7 százalékos évenkénti spanyol béremelkedés mellett – Spanyolország öt éven belül zárni tudná a termékegységre eső munkaerőköltségben Németországgal szemben meglévő rést.
Ez egyáltalán nem elképzelhetetlen forgatókönyv.

Megvalósítása feltételezne bizonyos önmérsékletet a spanyol bérek további emelésében (ezek 2000 és 2010 között évente átlagosan 3,4 százalékkal nőttek), továbbá jelentős erőfeszítéseket a termelékenység javítására, de nem tartalmazna bércsökkentést vagy jelentősebb árdeflációt. A bérek 1,7 százalékos és a termelékenység 2 százalékos évenkénti növekedése kompatibilis lehetne egy nullához közeli inflációs rátával. Ezzel szemben Németországban a termelékenység 0,7 százalékos és a bérek 4 százalékos növekedése valamivel 3 százalék feletti inflációval lenne összhangban.

Röviden összefoglalva az euróövezeten belüli kiigazítást végre lehetne hajtani a déli államokat sújtó komoly defláció nélkül is, feltéve, hogy ott gyorsul a termelékenység növekedése. Ehhez az északiak kissé gyorsabb béremelésekkel járulhatnának hozzá. Ha nem ezt teszik, akkor a belső kiigazításhoz délen nagy arányú munkanélküliség és defláció szükséges, aminek a kivitelezése sokkal nehezebb, esetleg politikailag egyenesen lehetetlen lenne.

Kemal Dervis, a Brookings Institution alelnöke, korábban török gazdasági miniszter és a Világbank alelnöke, jelenleg a Brookings Institution alelnöke