Rogoff: Aki buboréknak látja az aranypiacot, az leegyszerűsíti a dolgot

Aki azt állítja, hogy az aranypiacot a buborékok valamennyi klasszikus vonása jellemzi, túlságosan leegyszerűsíti a dolgokat. Nem kétséges, hogy a befektetők nyála kicsordult, amikor azt látták, hogy az aranyár a 2003. júliusi, 350 dollár körüli szintről szárnyalni kezdett. Az ár emelkedett, mert mindenki biztos volt abban, hogy másnap tovább emelkedik. Az orvosok és a fogorvosok eladták részvényeiket, és aranyérméket vásároltak. A kínai és indiai ékszerészek által támasztott kereslet megugrott. Számos feltörekvő piaci jegybank dollártartaléka egy részét aranyra cserélte.

Az aranyvásárlás mellett jó néhány erős érv szólt. Tíz évvel ezelőtt az arany árfolyama jóval az inflációval kiigazított hosszú távú átlag alatt mozgott, és a keresletet hatalmas mértékben és hosszú távon élénkítette a világpiacra belépő 3 milliárd feltörekvő országbeli polgár. A globális pénzügyi válság – egy második „Great Depressiontól” való félelem – tovább növelte az arany vonzerejét. A befektetők egy része aztán elkezdett attól tartani, hogy a kormányok szabadjára engedik az inflációt, hogy csökkenthessék az emelkedő államadósságból eredő terheket, és hogy kezelni tudják a magas munkanélküliséget.

Miután a jegybankok nulla százalékra vagy nulla közelébe csökkentették az irányadó kamatokat, senkit nem érdekelt, hogy az arany nem kamatozik. Mindezek alapján értelmetlen azt állítani, hogy az aranyár-emelkedés nem több egy buboréknál. Az azonban kétségkívül igaz, hogy az ár emelkedésével egyre több naiv befektető is bevásárolt.

A legutóbbi időkben a fundamentumok kissé irányt váltottak, és a spekulációs őrület is a visszájára fordult. A kínai gazdaság továbbra is gyengélkedik, és az indiai növekedés üteme is messze elmarad a néhány évvel ezelőttitől. Ezzel szemben – a meggondolatlanul elindított fiskális kiigazítások ellenére – az Egyesült Államok gazdaságának állapota fokozatosan javul. A globális kamatok 100 bázisponttal emelkedtek azóta, hogy a Federal Reserve – meglátásom szerint meglehetősen elhamarkodottan – elkezdte sugallni, hogy fokozatosan felhagy a mennyiségi lazítással.

Mivel azonban a Fed hangsúlyozza, hogy féken tartja inflációt, nehéz amellett érvelni, hogy a befektetőknek az infláció elleni fedezetként van szükségük az aranyra. Az orvosok és fogorvosok, akik két éve aranyat vettek, most megszabadulnak tőle, így egyelőre nem világos, hogy hol állhat meg a lefelé pörgő spirál. Némelyek már az 1000 dolláros pszichológiai szintet célozzák.

Az helyzet azonban az, hogy az arany melletti érvek 2010 óta – amikor utoljára írtam a kérdésről – nem sokat változtak. 2010 októberében az árfolyam fölfelé mozgott, és éppen átlépte az 1300 dolláros szintet. De a tartás mellett akkor sem spekulatív érvek szóltak – ahogy most sem. Az arany fedezet. Felettébb helyénvaló, ha a jelentős vagyonnal rendelkező befektetők vagy a nemzeti vagyonalapok tartanak kisebb mennyiségű aranyat is a portfoliójukban, a szélsőséges eseményekkel szembeni fedezetként. Az arany a középosztálybeli vagy szegényebb családok számára továbbra is értelmes választás azokban az országokban, amelyek – mint például Kína vagy India – erősen korlátozzák a többi befektetési eszközhöz való hozzáférést. A többiek számára viszont az arany csak egy a sok szerencsejáték között. És mint minden szerencsejátékban, a nyereség itt sem garantált.

Ha a kormányok nem rögzítik az arany árát, ahogy azt az első világháború előtt tették, akkor az aranypiac szükségképpen kockázatos és volatilis. Egy januárban megjelent tanulmányukban Claude Erb és Campbell Harvey a fundamentális aranyár több modelljét is megvizsgáltak, és azt találták, hogy a tényleges árfolyam legjobb esetben is csak lazán illeszkedik hozzájuk. Az ár gyakran kerül magasan a fundamentális hosszú távú átlag fölé, vagy mélyen alá. (Más eszközök – részvényárak vagy devizaárfolyamok – is viselkedhetnek hasonlóan, de az arany esetében a kilengések nagyobbak lehetnek.)

Mások úgy vélik, hogy az arany „hosszú távú ára” az évezredek folyamán stabil maradt. Stephen Harmston sokat idézett 1998-as tanulmánya szerint egy unciányi arany az i. e. 562-ben meghalt babiloni király, Nabukodonozor uralkodása idején 350 vekni kenyeret ért. Eltekintve attól, hogy az a kenyér feltehetően egészségesebb volt, mint napjaink kifinomult termékei, az arany ára manapság sem tér el sokkal az akkoritól, egy uncia arany talán 600 vekni kenyérnek felelhet meg. A babiloni aranyárról természetesen nincsenek éves adataink. A háborúk és más bizonytalanságok miatt feltehetően nagy lehetett a volatilitás – ahogy ma is.

Az aranyár elmúlt hónapokban tapasztalt csökkenése tehát nem változtatott a vétel mellett szóló érveken. Természetesen előfordulhat, hogy az ár 1000 dollár alá esik, de onnan majd újra emelkedni fog. A politikusoknak pedig nem szabad elhamarkodottan arra következtetniük, hogy az árfolyam zuhanása az általuk elért eredményekbe vetett bizalmat jelzi.

Copyright: Project Syndicate, 2013.
www.project-syndicate.org