Az élelmiszeripar nem tudja átnyomni költségnövekedését a kereskedelmen

Természetesen nincs mit csodálkozni azon, hogy a kereskedelem minél olcsóbban próbálja beszerezni az árut, és minél drágábban adná azt tovább, hiszen ez a dolga. Ha mást tenne, nem is lenne értelme kinyitni a boltot reggelente, és rögtön tegyük hozzá azt is: nonprofit boltban nem is mernék élelmiszert vásárolni.

Az is tévúton jár, aki az üzletben elvárható korrektségen, és szerződéses biztonságon túl több megértést, több érzelmet vár el ellenérdekű partnerektől, akik mind azért vannak a piacon, hogy megéljenek valamiből.

Azzal ugyanakkor már rendszerszinten kell valamit kezdeni, hogy a hazai élelmiszeripar évek óta nem tudja átnyomni saját költségnövekedését a legszigorúbb szűrőn: a kereskedelmen. Hogy ennek mi az oka, azon lehetne vitatkozni, de annyi mára biztosnak tűnik: több ez, mint egy ágazat szokásos panaszkodása. Az elmúlt évtizedben, vagy akár csak az elmúlt évben nagy zajjal becsődölt ágazati szereplők sorsa bizonyítja ezt, és azt is látjuk, hogy több másiké ma is csak egy hajszálon függ.

Túlzott leegyszerűsítés lenne azt állítani, hogy a feldolgozóknak egyszerűen kicsi az érdekérvényesítési képessége, és ez okozza a problémát – jóllehet ez önmagában igaz. A gond, hogy a kereskedelem gyakran vonzó alternatívát lát az importáruban, ennek oka pedig sok esetben sajnos az, hogy a határon túl nagyobb hatékonysággal állítják elő az emiatt egységenként olcsóbb árut. Ne áltassuk magunkat, leggyakrabban ugyanolyan, néha jobb minőségben.

Míg az élelmiszeripar szenved a maga bajától, addig mi, fogyasztók jól járunk az akciókkal, más okokra visszavezethető optimizmusunkat látva pedig a kereskedelem lassú árnöveléssel próbálkozik.

Hogy hol lesz a vége, ma még nem látható. A drágulásnál hamar eljön az a pont, amely a most még reménybeli fogyasztásbővülést újra negatívba rántja. Addig pedig az infláció nőhet nagyobbra.