A Lehman Brothers rémisztő öröksége

Mindezek nyilván érdekesek, de én remélem, találkozunk egy másik típusú elbeszéléssel is, amely arról szól, miként váltak valósággá korábban elképzelhetetlen körülmények, amelyek súlyosan befolyásolták nemcsak a jelen, de jövő generációk életét is, és amelyekkel a jelenlegi gazdaságpolitika egyelőre elmulasztotta a szembesülést. Az alábbiakban négy ilyen tényezőt veszek sorra.

Az első és következményeit tekintve a legsúlyosabb: miként lehet erőteljes növekedés mellett elegendő számú új munkahelyet teremteni. A 2008-as utolsó és a 2009-es első negyedévben látott meredek GDP-csökkenés után túl sok olyan nyugati gazdaság van, amely még ki sem lábalt a recesszióból, az elveszített álláshelyek pótlásával kecsegtető, fenntartható növekedéstől pedig végképp messze van. Kevés olyan gazdaság van, amely felülemelkedett a válság által okozott betegségen, amelynek három fő tünete: a kiegyensúlyozatlan aggregált kereslet, a strukturális rugalmasság hiánya és a folyamatos adósságprobléma.

A következmények túlmutatnak a gyenge növekedésen: a jövedelmi különbségek növekedtek, a munkanélküliség – hosszú távon is – magas, és riasztóan nagy az állástalan fiatalok száma. Öt évvel a válság kirobbanása után még mindig sok ország van, amelyet kimerült és idejétmúlt növekedési motorok fognak vissza. A gyors, fenntartható és a lehető legszélesebb rétegekre kiterjedő kilábalás útját továbbra is keressük.

Mindezzel szembesülve nem meglepő, hogy a válság második súlyos – előre nem látott – következménye az, hogy a döntéshozók mennyire nem voltak képesek megfelelően reagálni a problémákra, hogy milyen súlyos és tartós ellentét feszül a hiperaktív központi bankok és a többi döntéshozó frusztráló passzivitása között.

Az igazi meglepetés nem az, hogy a jegybankok határozottan és bátran léptek, amikor a pénzügyi piacok befagytak és a gazdasági aktivitás zuhanni kezdett. Figyelembe véve a pénznyomdához való, viszonylag korlátlan hozzáférésüket és magas szintű autonómiájukat, számítani lehetett arra, hogy a jegybankok aktív és hatékony választ adnak a kihívásokra. És valóban: hatásos és globálisan összehangolt lépéseket láttunk. A meglepő az, hogy öt évvel a válság kirobbanása és néggyel a pénzügyi piacok normális működésének helyreállása után a nyugati gazdaságok még mindig a központi bankoktól várják, hogy a gazdasági teljesítmény további romlásának elejét vegyék. A jegybankok, amelyeknek részleges és kidolgozatlan eszközökhöz kellett folyamodniuk, már jó ideje kénytelenek túllépni eredeti feladatkörükön.

A helyzetet részben az egyesült államokbeli belső politikai polarizáció, részben az európai regionális kapcsolatok bonyolultsága idézte elő, amely lehetetlenné tette az általános és kiegyensúlyozott gazdaságpolitikát. A problémát jól mutatja, hogy a washingtoni kongresszus nemhogy középtávú reformok, de az éves költségvetés megalkotására sem képes, és hogy az eurózónában is hiányoznak az átfogó javaslatok az aggasztó méreteket öltött munkanélküliség csökkentésére.

Az elégtelenül működő szakpolitika arra késztette a jegybankárokat, hogy maradjanak az események homlokterében, folyamatosan hosszabbítgatva a hidakat, arra várva, hogy a döntéshozók végre közös cselekvésre szánják el magukat. Az eredmény: a nyugati gazdaságokban egyre több a kísérleti jellegű intézkedés, a hosszabb távú hatásokat illetően pedig meglehetősen nagy a bizonytalanság.

A korábban elgondolhatatlan következmények sorában a harmadik a feltörekvő országokkal kapcsolatos. Ezek az országok, amelyek eleinte éppúgy megszenvedték a válságot, mint a nyugati gazdaságok (a termelés és a kereskedelem tekintetében még náluk is jobban) látványosan „visszatértek” – olyannyira, hogy immár ők a globális növekedés motorjai. Eközben azonban olyan kiegyensúlyozatlan gazdaságpolitikai irányvonalat tettek magukévá, amely ma már a növekedést és a fiskális stabilitást is veszélyezteti.

A kockázatok és az instabilitás vezetnek a negyedik meglepetéshez: ahhoz, hogy a válság kirobbanásáért felelős szereplőket nem sikerült kordában tartani. Tekintsük csak a nagy nyugati bankokat. Rendszerszintű jelentőségük miatt sokat közülük megmentettek, majd – folyamatos támogatás mellett – újra nyereségessé váltak. Nyereségüket azonban nem adóztatták meg, és a döntéshozók nem változtattak azokon a strukturális ösztönzőkön sem, amelyek továbbra is bátorítják a túlzott kockázatvállalást.

Az aggályaim talán túlzóak, de továbbra sem találom megnyugtatónak a válaszokat, amelyeket gazdasági döntéshozóink a fenti négy kihívásra adtak. Minél tovább maradnak fenn a jelenlegi, rendkívüli viszonyok, annál nagyobb a kockázata annak, hogy a 2008-as válság romboló következményei egyre tovább terjednek, és a következő generációkra is kihatnak.

Copyright: Project Syndicate, 2013.
www.project-syndicate.org