Lehetetlen küldetés vidéki munkahelyre irányítani a Budapesten dolgozókat?

Azt hittem, rosszul adtuk fel a hirdetést – mesélte két napja az AmCham esélyegyenlőségi konferenciáján Duda Ernő, a Solvo biotechnológiai cég igazgatója. Egy álláshirdetésükre ötven amerikai jelentkezett. Magyar egy-kettő. A biztonság kedvéért felhívtak néhány jelentkezőt, vajon tudják-e, hogy a meghirdetett állás nem az USA-ban, hanem egy magyar városban van? Tudták. Nem értették félre. A speciális szaktudást igénylő munka vonzó volt, jelentkeztek. Végül egy 55 éves amerikai kutatót fel is vettek.

A példa azt kívánta illusztrálni, milyen különbség van a tengerentúli és a magyar mobilitásban. Itt már az is gond, ha Szegedre kell költözni a fővárosból, vagy éppen fordítva. Egyáltalán: valóságos stressz, ha ki kell mozdulni a megszokott közegből. Van, aki ezt lakásfetisizmusként értékelte, merthogy a lakás köti leginkább röghöz az embereket. Meg talán a megszokás.

Ennek ellentmond a legújabb kori népvándorlás, ami rég nem látott méreteket öltött. Egyirányú ez a mozgás, az országból kifelé özönlenek az emberek. Zömmel a képzett, piacképes kategóriákból. Most akkor mi van?

Valószínűleg mindkét állítás igaz. A megszokotthoz való ragaszkodás, a nehezen mozdulás régóta jellemző Magyarországon. Országon belül az is maradt. A tömeges kivándorlás nem egy lassan fejlődő folyamat vége, inkább valami sokkhatásra adott kétségbeesett válasz. Az országot mostanában elhagyók közül sokan szívesebben maradnának itthon. De nincs miért. Nincs vonzó perspektíva, nincs megfelelő munkahely, s a társadalmi légkör sem marasztaló. Az esélyegyenlőség – amit a konferencián sokfelől közelítettek meg – a választás lehetőségét is jelenti. Mindenkinek. Az elvileg nagyon jó, ha sokan mennek külföldre dolgozni, hogy tapasztalatokat szerezve felkészültebben jöjjenek vissza, mert itt akarnak hasznos munkát végezni. Az viszont rossz, ha azért távoznak, mert nem látnak más kiutat. Adott egy pártokra szakadó ország, ahol a teljesítmény helyett egyre inkább a kapcsolati tőke a nyerő. Védekező reflexként sokan közömbössé válnak, bezárkóznak, vagy ha ezt nem bírják sokáig, elmennek. A külföldi bizonytalanság egyben a lehetőséget, a boldogulás ígéretét is hordozza. Egy felelős kormány nem dughatja struccként homokba a fejét, nem mondhatja azt, hogy ez csak egy „normális” tapasztalatcsere. Nem, ez nem az. Tehát nem ártana szembenézni a valósággal. A korábban távozottaknál viszont követhető lenne Kína, Korea, Szingapúr példája, ahol a kormányok az USA-ból csábítják vissza vonzó ajánlatokkal az ott már öt-hatéves tapasztalatot szerzett magas képzettségű fiatalokat, akik aztán otthon lendületet visznek a gazdaság egyes szegmenseibe.

A külföldi tapasztalat, tudás ugyanis sokat érhet. Magyarországon egyre több vállalatnál dolgoznak külföldiek és magyarok hasonló arányban, s érzékelhetően jót tesz a légkörnek, a teljesítménynek, a kreativitásnak a sokfajta megközelítés. Mert amíg az amerikaiak egy új feladat láttán lelkesen keresik, miként oldják meg, addig a magyarok elkezdik vakargatni a fejüket, s elmagyarázzák, miért nem lehet elvégezni a munkát. Aztán persze némi nógatásra nekilátnak, s megoldják. Egy ilyen munkahelyen felgyorsítja a folyamatokat a külföldiektől érkező impulzus, a másfajta hozzáállás. De már azok is másként állnak a munkához, akik 4-5 évet eltöltöttek az Egyesült Államokban, vagy csak valamelyik fejlett országban. Az ember könnyen elfogadja, s megtanulja a tiszta viszonyokat: ha jól teljesít valaki, jó eséllyel sikeres lesz.

Magyarországon se kellene más, minthogy a „normális” mentalitás, a józan ész uralja a közéletet. Választások előtt fél évvel ez szinte lehetetlen feladatnak tűnhet. Ha ez igaz, akkor az elvándorlás folytatódik. A távozók tudása hiányozni fog a magyar gazdaságból.