Bod Péter Ákos: Egy örökzöld gond

Ódivatú témának tűnhet manapság a munkatermelékenység növelése vagy a beruházási ráta emelése, mintha régi politikai gazdaságtani könyv fejezetcímei lennének. Okkal koptak ki e fogalmak a közgazdasági diskurzusból a rendszerváltozáskor, nem elsősorban ideológiai és politikai motívumok miatt. Hogy egy nyitott piacgazdaságban mennyi beruházás jön létre és mely ágazatokba áramlik a tőke, az döntő részt a külföldi és hazai tőketulajdonosok üzleti döntésein múlik; az állami szerep másodlagossá válik. Hasonló a helyzet a munka hatékonyságával: a tényleges piacgazdaságban nincs helye az állam voluntarista termelékenység-növelő kampányainak, a munkaadók megteremtik a technológiai, szervezési, ösztönzési kereteket, és kikényszerítik a hatékony munkavégzést.

Így lett ez nálunk is. A privatizáció során átalakított, valamint a zöldmezős beruházással létrehozott cégeknél, különösen a nagyméretűeknél, az egy dolgozóra jutó termelés üzemi szinten lényegében utoléri a nyugatit. Az Audi-motorgyárnak vagy Mercedes összeszerelő üzemében igen termelékeny a munka – ez nem is lehet másképp tőkeigényes, modern technológia mellett. Országos adatunk ugyanakkor jóval elmarad a nyugatitól: úgy egyharmada annak. A csúcstechnológia, az új évjáratú tőkeállomány és a feszes munkaszervezés ugyanis először szigetként jelent meg nálunk, és csak lassan terjedt. A magyar átlag erősen szóródó tevékenységek és kultúrák középértéke. Az állami tulajdonban megmaradó cégek egy részénél túlélte a rendszerváltozást a túlfoglalkoztatás, emiatt ezeknél a nemzetközi szinttől messze elmarad a termelékenység. Az idő előrehaladtával gazdaságunk egészében javult az élőmunka hatékonysága, ám a lakosság egészségi állapota, a munkavállalók motiváltsága és szaktudása olyan, amilyen. Hogy nehéz általánosítani a termelékenység ügyében, azt alátámasztják az Európai Unió kkv-szektoráról készített felmérés adatai. Nem meglepő módon a magyar kis és közepes méretű vállalatoknál messze elmarad a termelékenység az EU-átlagától. Ami viszont nem magától értetődő: a mikrovállalkozások termelékenysége 21, a kisvállalkozásoké 18, a középvállalkozásoké 8 százalékkal múlja alul a visegrádi átlagot. Ilyen elmaradás a magyarországi nagyvállalatok körében nem mutatkozik, sőt, némileg meghaladjuk a visegrádi szintet.

Elgondolkoztató adatok. A lengyel vagy szlovák kisvállalat miért termelékenyebb? Az első esetben tippelhetnénk a nagyobb piacméretre, de a szlovák esetben ez sem érv. A magyar statisztikát talán az rontja le, hogy a nagyon kis cégeknél a szürke és feketegazdaság jelenléte miatt a teljesítménymutatók nem eléggé megbízhatók, ám e magyarázattal még rosszabb a gazdaságunkról kapott kép. Hiszen ha az adóhatóság nem látja a tényleges teljesítményt, akkor a bank sem, és így nem is tekinti finanszírozható kockázatnak a kicsi, és így egyébként is költséges, „babrás” ügyfelet.

A termelékenységi statisztika egyébként is problematikus nálunk: a 2008-as válságot követően nagyot esett az egy munkavállalóra jutó teljesítmény (amit indokol a kibocsátás átmenti zuhanása), ám utána sem igen javultak az adatok, sőt újabban inkább csökken a nemzetgazdasági átlagszám. Ez a fejlemény aggasztó lenne – ha valós trendek állnának a mutatók romlása mögött. Inkább arról van szó, hogy a közmunkásokat átcsoportosították a munkavégzők közé (a nevező százezrekkel megnőtt), de a számlálóban szereplő hozzáadott érték nem nőtt ezzel arányosan. Mondhatnánk: semmi baj, csupán a termelékenységi index leleplezi a foglalkoztatási adatok feltupírozását. Ám az ágazati elemzés mutatja, hogy gond van a gazdaság termelékenységével. Ez ma sem elsősorban állami ügy, de az is, hiszen a hatékonyság időbeli és ágazati terjedése, a közszektor működési hatásfoka nagyban függ arról, hogy a kormány gazdaságpolitikában számít-e a hatékonyság. A probléma talán ódivatú, de mai választ kellene adnunk rá, főleg ott, ahol a legnagyobb az elmaradás: a legkisebb és leggyengébb vállalkozások világában.