Törökország: esély a visszaútra

Meglepően nagy a csönd Törökország körül ahhoz képest, hogy milyen meglepő eredmény született a vasárnapi parlamenti választáson az iszlamista Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) fölényes győzelmével. Formailag persze érthető a csönd, hiszen a választási bizottságnak 11 napja van a hivatalos eredményhirdetésre, és addig csak találgatni lehet, kit bíz meg kormányalakítással Recep Tayyip Erdogan államfő. Az nem lesz meglepetés, ha az eddigi kormányfő-pártvezért, Ahmet Davatoglut éri a megtiszteltetés, arra már kíváncsibbak az üzleti élet szereplői – kül- és belföldön egyaránt –, hogy kihez kerül a gazdaság irányítása, és mit kezd vele.

A török GDP 2010–2011-ben rendre 9 százalékkal növekedett, 2015-re a hivatalos prognózis 4 százalék, az IMF 3,1 százalékot vár, de vannak 3 százalék alatti előrejelzések is. Lehet mondani, hogy a törököket is megviselte a feltörekvő piacok válsága, hogy a dollárban eladósodott, krónikus fizetésimérleg-hiánnyal küszködő országot súlyosan érintette a dollár erősödése, lehet hivatkozni a térségben dúló háborúkra. De a helyzet romlásáért azért a török politikai erők is felelősek. Az elmúlt két évben négy választás volt – az egyiken emelték államfői posztra a korábbi AKP vezette kormányok élén álló Erdogant –, mindegyik mélyen megosztotta az országot, több törésvonal mentén. Különféle kombinációkban fordulhattak szembe egymással vagy állhattak egymás mellé az iszlamista-konzervatív és a világi-liberális erők, a nyugatias városok és a hagyománytisztelő vidék, az oroszbarátok és az USA-hívők, a kurdok és az ország többi lakói, a kurdokon belül a függetlenségi harc és a status quo elfogadásának hívei és így tovább.

A kártyákat Erdogan is keverte, azzal a szándékkal, hogy ha már alkotmányos okokból nem lehet többé kormányfő, akkor elnöki rendszerré alakítsa át az alig több mint 90 éves köztársaságot – ehhez egyelőre nem tudott többséget szerezni. A nagy játszmában viszont a gazdaság elvesztette prioritását, pedig Erdogannak mint kormányfőnek vitathatatlan érdemei voltak a modernizációban, abban, hogy Törökország évekig „bezzeg”-szerepet tudott játszani a feltörekvők között, és megtalálták a külföldi befektetők is. Arra a pontra azonban még nem jutott el a gazdaság, hogy ne ártsanak neki a hónapokig tartó politikai patthelyzetek, ráadásul a geopolitikai változások is ellene dolgoztak, már akkor is, amikor még nem indult be istenigazából a menekülthullám. Az importfüggő országnak újra egyre nagyobb gondot okoz az adósságszolgálat, tetejébe a döntéshozóknak azzal is számolniuk kell, hogy most már tényleg kamatot emel a Fed, tovább erősítve a dollárt.

Ebben a helyzetben már nem tarthat sokáig a csönd – ezt érezhette meg az ügyvezető kormány is, amikor tegnap a Financial Timesban megszólaló pénzügyminiszterrel, a nemzetközi tekintélynek örvendő Mehmet Simsekkel üzente meg, hogy az új vezetés reformcsomaggal fog bemutatkozni. Nagyon sok múlik az államfőn: ismét megpróbálhatja a növekedési politika alá hajtani a jegybankot, amelynek vezetője, Erdem Basci ellenszegült, amikor ő kamatvágást sürgetett. A lírára és az inflációra figyelő Basci mandátuma amúgy jövő tavasszal lejár, a győztesek akár ki is bírhatnák addig az irányváltás kierőltetését. Erdogan, illetve az általa kinevezendő kormány azonban arra is felhasználhatja a stabil, de túlhatalomhoz nem elegendő többséget – amint ezt Simsek jelezte is –, hogy ismét megerősítse a költségvetést, és visszavegyen az elszabadult politikusok mozgásteréből. Ne felejtsük el: Erdogant világszerte tisztelték a gazdaság rendbetételéért, de legalábbis azért, hogy jól választotta ki és hagyta dolgozni a felelős minisztereket. Arra sok példa van, hogy egy nagyra törő politikus reformerként kezdi, és autoriter vezetőként, netán diktátorként végzi, arra már kevesebb, hogy megáll vagy visszafordul ezen az úton. Nagyot szólna, ha ez épp Törökországban sikerülne valakinek.