A következő húsz évben nincs gond a magyar nyugdíjrendszer fenntarthatóságával – legalábbis a Magyar Nemzeti Bank szakértői szerint. Berki Tamás, Palotai Dániel és Reiff Ádám mikroszimulációs elemzéssel készített tanulmányukban arra a következtetésre jutottak, hogy a 2030-as évek közepéig a jelenlegi szabályok és járulékszintek mellett a nyugdíjrendszer bevételei fedezik a kiadásokat, így a nyugdíjak finanszírozása biztosított, aggodalomra tehát semmi okunk. A nyugdíjrendszer egyenlege csak húsz év múlva kezd hiányt mutatni, amely, főként demográfiai okok miatt, harminc-negyven év múlva elérheti a GDP 4-4,5 százalékát, de addig nyilván sor kerülhet további egyenlegjavító intézkedésekre.
A 2022-re befejeződő, fokozatos korhatáremelés javította az egyenleget. Ennek révén az 1957-ben és utána született korosztályok már csak 65 évesen mehetnek nyugdíjba. Nem véletlen, hogy kormányok sora nyúl ehhez az eszközhöz. Németországban és Horvátországban például most emelik 67 évre a korhatárt, de német elemzők szerint ez sem lesz elég: a várható élettartamok növekedése és az aktív járulékfizetők számának drámai csökkenése miatt gyorsan 69 évre kell majd ezt emelni. A példa ragadós, az összes öregedő európai állam előbb-utóbb rákényszerül a lényeges korhatáremelésre, az EU döntéshozói előtt pedig már ott fekszik az a tanulmány, amely szerint a következő évtizedekben elkerülhetetlenül 70-72 évre kell emelni a belépési küszöböt.
Sok közgazdász nem számol azzal, hogy a nyugdíjaskor kezdetén várható élettartamok gyorsabban növekednek, mint a születéskor várható élettartamok. Így a későbbi nyugdíjba vonulás nem jelenti automatikusan azt, hogy rövidebb ideig kell fizetni a nyugdíjakat, sőt. Ma egy nő 20 évig, egy férfi 15 évig él nyugdíjasként Magyarországon, a várható élettartam ebben a korban ötévente átlagosan közel egy évvel nőhet. Vagyis időskorunkban minden megélt héttel nyerhetünk egy pluszhétvégét.
A magánnyugdíjpénztárak tekintetében pedig nem is az egyévi nyugdíjkiadási szinttel éppen megegyező, 3000 milliárd forintnyi pénztári vagyon államosítása az igazán lényeges tényező (amely azóta úgy olvadt el a költségvetésben, hogy a nyugdíjak értékét nem növelte), hanem az az évi közel 350 milliárd forintnyi járulékbevétel, amely 2011 óta nem a pénztárakhoz áramlik. A magánnyugdíjpénztárak helyett az állami rendszerbe visszairányított járulékösszeg önmagában közel 12 százalékkal javítja minden évben a finanszírozási helyzetet. Mindez persze a visszájára fordul a 2040-es évek derekán, mert az állami nyugdíjrendszernek nagyjából onnantól helyt kell majd állnia azért a nyugdíjrészért is, amelyet a magánnyugdíjpénztárak finanszíroztak volna. Ezt jól tükrözi a nyugdíjígérvényekben megtestesülő implicit államadósság alakulása.
A korhatár előtti nyugdíjak, a szolgálati nyugdíjak és a rokkantsági nyugdíjak százezreket súlyos helyzetbe hozó megszüntetése ennél jóval kisebb hatást gyakorol. A jegybanki tanulmány szerint ez évente a GDP 0,3-0,4 százalékával javítja az egyenleget, de bőven el is viszi a nők kedvezményes nyugdíja, amely a GDP 0,5 százalékával egyező összegben rontja a mérleget. Vagyis amit nyertek a réven a kormányzati nyugdíjreformerek, azt el is vesztették rögtön a vámon.
Természetesen említik a jegybank tanulmányának szerzői a társadalom elöregedésére vezető demográfiai fejleményeket, a szövegben azonban nem olvashatunk sem a tartósan külföldön dolgozó magyarok miatti járulékkiesés következményeiről, sem a magyar foglalkoztatási viszonyok sajátosságaiból fakadó negatív körülményeket. A következő húsz évben ráadásul legalább félmillió fővel csökken a járulékfizetők száma azon egyszerű oknál fogva, hogy a nyugdíjba vonuló, nagy létszámú Ratkó-korosztályok helyére ennyivel kevesebb járulékfizető érkezik a munkaerőpiacra a lényegében feleakkora létszámú gyermek korosztályokból.
A kivándorolt vagy tartósan külföldön adózó magyarok létszáma a Brexit kapcsán is megújított becslések szerint meghaladja a félmillió főt, ehhez járul a határmenti ingázók szintén külföldön adózó, legalább százezres serege. Ha e hatszázezer ember itthon kieső nyugdíjjárulékait (és a munkáltatók kieső szociális hozzájárulási adóját) a lehető legóvatosabb becsléssel figyelembe vesszük, akkor már ma is eléri a kieső járulékbevétel az egy-másfél havi nyugdíjkiadás szintjét. A külföldre áramlás évente átlagosan 30 ezer fővel folytatódik, és egyelőre megállíthatatlannak tűnik, ami egyáltalán nem ad okot optimizmusra a járulékbevételek jövőjét illetően.
Ha emellett számba vesszük a közel másfél millió itthoni minimálbéres dolgozó minimális járulékfizetését (jelenleg havi 11 ezer forint), valamint a kétszázezres létszám körül ingadozó közfoglalkoztatottak még kisebb járulékfizetését (most havi 7 és fél ezer forint), akkor látható, hogy a jelenlegi nyugdíj-finanszírozási helyzet is súlyos kihívásokkal küszködik, amelyek éppen az elkövetkező két évtizedben tovább mélyülhetnek. A minimálbéresek és a közfoglalkoztatottak – együtt a külföldön dolgozókkal – persze harminc-negyven év múlva csökkenthetik a kiadási nyomást, hiszen részükre csak minimális nyugdíjat fizet majd a rendszer. Addig azonban sok víz lefolyik a Dunán.
A munkaerőpiac bővítése, a teljes foglalkoztatottság elérése, a gazdaság további kifehérítése sokat javíthat a képen – ha nem csak a minimálbéresek és a közfoglalkoztatottak létszámát fújja nagyobbra. Segíthet az esetleges bevándorlás is, noha ez jelenleg nem látszik politikai szempontból járható útnak. A jövő kényszerei persze gyorsan leomlaszthatják a mai bezárkózás látszólag erős politikai bástyáit. A nyugdíjrendszer finanszírozhatósága tekintetében mindannyian azt kívánhatjuk, hogy a fentiek ellenére is legyen igazuk a jegybank elemzőinek. A puskaport azonban érdemes szárazon tartani, vagyis a nyugdíj-előtakarékosság szja-jóváírással is támogatott eszközei révén minél több tartalékot felhalmozni a hosszú nyugdíjas évekre.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.