A mexikói paradoxon

Kevés gazdaságnál merül fel akkora paradoxon, mint Mexikó esetében. Az 1990-es évek közepének makrogazdasági válságaiból kilábalva a közép-amerikai ország bátor reformokat valósított meg, amelyeknek gyors gazdasági növekedést kellett volna kiváltaniuk. Mexikó prudens makrogazdasági politikát folytatott, liberalizálta gazdaságpolitikáját, aláírta az Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Egyezményt (NAFTA), illetve befektetéseket valósított meg az oktatásban, valamint innovatív intézkedéseket alkalmazott a szegénység elleni küzdelem terén.

Stabil makrogazdaság

Sok tekintetben ezek a reformok kifizetődtek. Az ország makrogazdasági stabilitást ért el, a beruházások mértéke a GDP 2 százalékpontjával nőtt, az oktatási-képzési rendszerben eltöltött átlagos idő közel három évvel emelkedett. Talán a leglátványosabb eredményeket a külpiacokon érte el az ország. Az export mértéke a GDP 5 százalékáról 30 százalékra nőtt, illetve a Mexikóba irányuló közvetlen külföldi tőkebefektetések GDP-hez viszonyított aránya megháromszorozódott. Azonban azokon a területeken, amelyek igazán számítanak – így a teljes termelékenység és a gazdasági növekedés terén –, a fejlemények már igen csalódást keltők. 1996 óta az egy főre jutó gazdasági növekedés mértéke átlagosan 1,5 százalék alatt volt, illetve a teljes tényezőtermelékenység stagnált vagy csökkent.

Ha valaha volt olyan ország, amelynél biztosnak tűnt, hogy a gazdasági fejlődés új ortodoxiájának jelképe lesz, akkor az Mexikó volt. Ehelyett az történt, hogy a latin-amerikai versenytársai lekörözték az országot. Miért következett ez be?

A válasz jó része a mexikói gazdaság extrém kettősségét érinti, ezt a problémát „két Mexikóként” szokták leírni. A mexikói munkavállalók nagyobb részét továbbra is az „informális” szektor foglalkoztatja, különösen olyan cégek, ahol a dolgozók nem rendelkeznek munkaszerződéssel. Ezen szektorban a termelékenység mértéke töredéke a nagy, modern, a világgazdaságba integrálódott cégekre jellemző termelékenység szintjének.

Meglepő, hogy a mexikói gazdaságra jellemző ezen kettősség súlyosbodott a liberalizációs reformok időszakában. Egyikőnk (Santiago Levy) kutatásai kimutatták, hogy az informális szektor cégei a gazdaság erőforrásainak növekvő részét szívták fel. A foglalkoztatás kumulatív növekedése az informális szektorban óriási mértékű, 115 százalékos volt 1998 és 2013 között. Ezzel szemben a formális gazdaságban csupán 6 százalékos bővülést mértek. A tőke vonatkozásában a kumulatív növekedés 134 százalékos volt az informális szektorban, illetve 9 százalékos a formális gazdaságban.

Csökkenő növekedés

Nem látszik úgy, hogy Mexikóban ne lenne gazdasági dinamizmus. A számtalan új cég a foglalkoztatás növekedésének fő forrását jelenti. Nem úgy tűnik azonban, hogy ez a fajta pezsgés növelné az össztermelékenységet. Adatok támasztják alá azt, hogy sok alacsony termelékenységű cég fennmarad, míg a magas termelékenységűek eltűnnek. A produktív különbözőség és az azt kísérő nem megfelelő allokáció egyre jobban növekszik a kereskedelemben, a szolgáltatások és a feldolgozóipar terén. Ebből adódóan a gazdaság teljes termelékenysége stagnál vagy csökken.

Nem teljesen világos, hogy a strukturális változások visszás módon miért csökkentették a növekedést. Az egyik lehetséges magyarázatot a társadalombiztosítás parallel rendszere adja. A formális szektor cégeinek és munkavállalóinak egészség- és nyugdíjbiztosítási járulékokat kell fizetniük, illetve a cégeknek egyéb juttatásokat kell biztosítaniuk a munkavállalóknak. Miután azonban a munkavállalók alulértékelik ezeket a juttatásokat, így ennek a formális foglalkoztatás puszta adóztatása az eredménye. Ezzel szemben az informális szektor cégei és munkavállalói esetében a dolgozók ingyen kapnak a formális szektorhoz hasonló egészség- és nyugdíjbiztosítási juttatásokat. Ebből adódóan a formális foglalkoztatást akaratlanul is büntetik, miközben az informális foglalkoztatás szubvencióban részesül.

A másik lehetséges magyarázat, amely az elsőnek kiegészítője, az, hogy Mexikó gyors nyitása az import felé kettéválasztotta a gazdaságot a viszonylag kisszámú, technológiailag fejlett, globálisan versenyképes győztesek és azon növekvő számú cégek között, amelyek különösen a szolgáltatások és a kiskereskedelem terén az utóbbi szegmensből kimaradtak foglalkoztatási forrásaként szolgál. A produktív fejlesztési intézkedések hiányában – mint amilyeneket Kelet-Ázsiában alkalmaztak – a modern cégek nem képesek arra, hogy elég gyorsan bővüljenek. A globalizáció haszonélvezői jellemzően azok az országok, amelyek a globalizációt olyan stratégia keretében kezelik, amelynek intézkedései a reálgazdaságot részesítik előnyben a pénzügyi szférával szemben, illetve a magas termelékenységű foglakoztatásra nagy hangsúlyt fektető sorozatos reformokra vonatkoznak.

Mi okozza a bajt?

Bármelyik magyarázat igaz, egyértelműen látszik, hogy Mexikó növekedési problémáját nem a makrogazdasági instabilitás okozza, és nem is a külföldi verseny vagy a humántőke hiánya váltja ki. Valójában a képzések haszna részben amiatt csökken, mert a kvalifikált munkavállalók kínálata gyorsabban növekszik az irántuk való keresletnél, miután az informális szektor legtöbb cégének nincs szüksége rájuk.

Végeredményben a hatékonyság növelését célzó reformokat olyan tényezők – a társadalombiztosítási politika és a piac tökéletlensége – semlegesítik, amelyek rendszerszinten túl sok erőforrást csatornáznak az informális cégek felé, illetve akadályokat hoznak létre a formális cégek számára. Donald Trump amerikai elnök heves retorikájának ismeretében Mexikóban most érthetően sokat foglalkoznak a NAFTA újratárgyalásával. Ha azonban a politikai döntéshozók nem akarnak célt téveszteni, akkor a NAFTA újratárgyalási folyamatának lezárulta után figyelmüket ismét azon strukturális tényezők felé kell fordítaniuk, amelyek hátráltatják az ország gazdasági növekedését.

Nincs előre elkészített sablon

Két lényeges tanulság vonható le Mexikó példájából a többi fejlődő ország számára. Először is, ezen gazdaságok túl hosszú időn át voltak azzal elfoglalva, hogy megnyissák piacaikat a nemzetközi kereskedelem előtt, vonzzák a közvetlen külföldi tőkebefektetéseket, liberalizálják az árakat és makrogazdasági stabilitást érjenek el. Ezek a reformok akkor működnek, jellemzően összekapcsolva más reformokkal, ha a termelékenységet erősítő strukturális átalakulást segítik elő. Ha ez nem így történik, vagy más intézkedések nem kívánt módon velük ellentétesen hatnak, akkor az eredmény csalódást keltő lesz.

A második tanulság az, hogy ezen országoknak nagyon kell figyelniük arra, hogy a társadalombiztosítási intézkedések miként hatnak a cégek és a munkavállalók magatartására. A legjobb szándék mellett is kialakulhat az a helyzet, hogy a gazdaság alacsony termelékenységű szegmensét szubvencionálják, miközben a magas termelékenységű szegmenst megadóztatják.

Mexikó megmutatta, hogy a sikeres növekedési stratégia nem alapulhat előre elkészített sablonokon. Ehelyett a sikeres növekedési stratégiákhoz célzott, országspecifikus reformokra van szükség, amelyek eltávolítják a modern szektorok bővülésének akadályait. Emellett olyan szociálpolitika szükséges, amely jól összeegyeztethető a strukturális átalakulással.

Copyright: Project Syndicate, 2017

www.project-syndicate.org