Trump acél- és alumíniumvámjának valódi okai
Szinte az összes közgazdászhoz és a legtöbb politikai elemzőhöz hasonlóan én is az alacsony vagy semekkora mértékű kereskedelmi vámokat preferálom. Miként lehet akkor Donald Trump amerikai elnök azon döntését igazolni, amellyel jelentős vámot vetett ki az acél- és alumíniumimportra?
Semmi kétség, Trump arra számít, ezzel a döntéssel potenciális politikai haszonra tesz szert az Egyesült Államok azon régióiban, ahol jelentős az acél- és alumíniumipar súlya. Emellett úgy véli, ezzel nyomást tud gyakorolni Kanadára és Mexikóra, miközben kormányzata újratárgyalja az Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Egyezményt. Az Európai Unió már bejelentett olyan terveket, amelyek szerint válaszlépéseket tesz az amerikai exportot illetően, de az EU végül valószínűleg tárgyalni fog, és beleegyezik, hogy csökkentse az amerikai termékekre vonatkozó vámot, miután az uniós importvámok magasabbak, mint az európai termékekre vonatkozó amerikai importvámok.
Az acélra és alumíniumra kivetett importvámok fő célpontja Kína.
A kínai kormányzat évek óta azt ígéri, hogy leépíti acélipari kapacitásait, hogy megszüntesse azt a többlettermelést, amelyet az Egyesült Államokban értékesít szubvencionált árak mellett. A kínai politikusok azonban még nem tették meg ezt a lépést, mivel erős belpolitikai nyomás nehezedik rájuk, hogy megvédjék a kínai acél- és alumíniumipari munkahelyeket. Az amerikai importvám ellensúlyozni fogja ezt a belpolitikai nyomást, és növeli annak valószínűségét, hogy Kína felgyorsítja a szubvencionált kapacitásfeleslegek csökkentését.
Miután a vámokat az amerikai kereskedelmi jog azon előírása alapján vetették ki, amely nemzetbiztonsági megfontolásokra és nem dömpingre vagy importáradatra vonatkozik, így lehetséges lesz, hogy a vámok ne érintsék a NATO-szövetségesektől, illetve Japánból és Dél-Koreából érkező importot, kifejezetten Kínára vonatkozzanak, ezzel elkerülve egy szélesebb kereskedelmi háború kockázatát. A Trump-adminisztráció eddig nem közölte, hogy ily módon fogja a vámokat alkalmazni.
Miután azonban a vámtarifákat fokozatosan vezetik be, amely időszak alatt a kereskedelmi partnerek mentességet kérhetnek, a legvalószínűbb forgatókönyv az, hogy a vámokat célzottan alkalmazzák majd.
Az USA számára a legfontosabb Kínával kapcsolatos kereskedelmi kérdés a technológiatranszferre vonatkozik, és nem a szubvencionált kínai acél- és alumíniumexportra. Habár ezek a szubvenciók kárt okoznak az amerikai acél- és alumíniumgyártóknak, a kínai import alacsony ára segíti az acélt és alumíniumot használó amerikai cégeket, illetve az ezen termékeket vásárló amerikai fogyasztókat is. Kína azonban egyértelműen sérti az amerikai érdekeket, amikor amerikai cégek által kifejlesztett technológiát tulajdonít el.
Pár évvel ezelőttig a pekingi kormányzat a kínai hadsereg kiválóan képzett IT-szakembereit használta fel arra, hogy ipari kémkedést folytasson amerikai cégekben, és eltulajdonítsa azok technológiáit. A kínai tisztviselők tagadták ezt Barack Obama amerikai elnök és Hszi Csin-ping kínai államfő 2013. júniusi kaliforniai találkozójáig. Ekkor Obama részletes bizonyítékokat tárt fel, amelyeket az USA kiberkémkedési műveletein keresztül szerzett meg. Hszi erre válaszul azt közölte, hogy Kína többé nem fogja a hadsereget vagy más állami szervezetet amerikai technológia eltulajdonítására használni. Nehéz egyértelműen bizonyítani, úgy tűnik, hogy ezek a kiberakciók jelentősen visszaestek.
A mostani technológiai lopások más formában történnek. A Kínában üzleti tevékenységet folytatni kívánó amerikai cégeket gyakran kérik arra, hogy a piacra lépés feltételeként biztosítsák technológiájukat a kínai vállalatoknak.
Ezek a cégek „önkéntesen” adják át know-how-jukat, mivel hozzá akarnak férni az 1,3 milliárdos piachoz. Az amerikai vállalatok arra panaszkodnak, hogy a technológiatranszferre vonatkozó ezen követelmény zsarolásnak minősül. Aggasztja őket az is, hogy a kínai kormányzat gyakran addig késlelteti a piacra lépésüket, amíg a kínai vállalatok az újonnan átvett technológiát piaci részesedés megszerzésére tudják felhasználni.
Az USA nem alkalmazhatja a kereskedelmi viták megoldására szolgáló hagyományos eszközöket vagy a Világkereskedelmi Szervezet eljárásait a kínai magatartás megfékezésére. Nem fenyegetheti meg Pekinget sem a kínai technológia megszerzésével, vagy nem kérheti a kínai cégektől saját technológiájuk amerikai vállalatoknak történő átadását, mivel a kínai cégek nem rendelkeznek olyan szintű csúcstechnológiával, mint az amerikai cégek.
Akkor mit tehetnek az amerikai politikai döntéshozók az egyenlő versenyfeltételek biztosításáért?
Ez visszavezet minket az acél- és alumíniumtermékek importjára kivetett amerikai vámtarifák kérdéséhez. Véleményem szerint az amerikai kereskedelmi tárgyalók arra fogják használni a kínai gyártókra kivetett vámtarifákat, hogy rávegyék a kínai kormányzatot az „önkéntes” technológiatranszfer politikájának elhagyására. Ha ez bekövetkezik, és az amerikai vállalatok anélkül tudnak Kínában üzleti tevékenységet folytatni, hogy kényszerből nagy árat kelljen fizetniük a piacra lépésért, akkor a vámtarifákkal való fenyegetés igen sikeres kereskedelempolitikai eszköz lesz.
Copyright: Project Syndicate, 2018
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.