Mennyit ér a jegybanki függetlenség?

Múlt héten Recep Tayyip Erdo­gan török államfő bejelentette: nagyobb beleszólást akar a jegybank munkájába: ő akarja meghatározni a monetáris irányvonalat. A piac válasza a menekülés volt, a kereskedők szabadulni kezdtek a török eszközöktől. A piac megijedt, hogy a jegybank végleg elveszti függetlenségét, a monetáris politikát pedig a kormány alakítja majd. Erdogannak sajátos elképzelései vannak a monetáris összefüggésekről, szerinte például a magas, két számjegyű inflációt a kamatcsökkentés győzheti le.

A piac azóta egy alapkamat-emelés nélküli monetáris szigorítástól megnyugodott kissé, a líra gyengülése megállt, a hozamkörnyezet csökkent.

Erdogan egy mondata is sokat nyomott a latban: Törökország követni fogja a monetáris politika általánosan elfogadott elveit. Fontos volt ez a jelzés, kiszámíthatóbbá teszi a török gazdaságpolitikát. Az államfő megmagyarázta beavatkozását is a pénzügyi politikába: az elhibázott monetáris döntésekért is őt, a politikust kérik számon a választók; ha pedig felelősséggel tartozik a folyamatokért, akkor alakítani is akarja őket. Erdogan véleménye egy, a pénzügyi válság óta többször felmerült kérdést feszeget:

ha a jegybankok politizálnak, miért nem tartoznak felelősséggel érte?

A jegybanki függetlenség célja – végtelenül leegyszerűsítve – annak megakadályozása, hogy a monetáris politika pártok játszóterévé váljon, az árstabilitás nem függhet ugyanis választási ciklusoktól. Kérdés azonban, hogy a tisztán szakemberekből álló, nem közvetlenül az állampolgárok által választott jegybankárok állhatnak-e a politika és a pártok felett. Munkájuk nemcsak hatással van a mindennapokra, de akár mindennapi politikaként is értelmezhető. Az Európai Központi Bank (EKB) kötvényvásárlási programja lezárását például a piac feszülten várja, a fenntartására már csupán kevés tagállamnak van szüksége. Németország jó ideje hangsúlyozza, hogy a „pénznyomtatás” irreálisan felverte a részvénypiaci eszközök árát, hitelbuborék kialakulása fenyeget, ám a jegybank eltökélt: segíteni kell a sérülékeny, déli tagállamokat. Ráadásul az EKB-nak szabályzata is van arra nézve, mely tagországok vállalati kötvényeit milyen mértékben kell vásárolnia, de ettől eltekintenek, kvázi önkényesen határozzák meg, mit vesznek. Annak eldöntése, hogy ki részesülhet az ingyenpénzből, mi más, ha nem politika?

Ha valóra válna a német aggodalom, Mario Draghi EKB-elnök nem viselne érte sem jogi, sem politikai felelősséget.

A jegybankok tudniillik nemcsak függetlenek szakmai döntéseik során, hanem (ahhoz kapcsolódóan) gyakorlatilag elszámoltathatatlanok is. A jegybankárok politikai és szakmai felelőssége annyiban merül ki, hogy következő alkalommal nem jelölik őket a posztra. Épp a múlt hét végén figyelmeztetett Jerome Powell, az amerikai jegybank szerepét betöltő Fed elnöke, hogy a jegybanki függetlenség kritikák és támadások kereszttüzében áll. A politikától való függetlenséget ne vegyük magától értetődőnek – mondta. A Fed elnöke szerint is nyilván azért kritizálják a jegybankokat, mert a függetlenségük több esetben felelősség nélküliséget is jelent. Ryan Cooper, a The Week publicistája úgy fogalmazott: a jegybanki függetlenség fájdalmasan túlértékelt jelenség. A Telegraph vezércikkben tette fel a kérdést: valóban jó ötlet a független jegybank?

A Financial Times szerzője, Chris Giles pedig leszögezte, hogy a független jegybank ötlete egy jó szándékú hiba volt.

A török példa kapcsán mindazonáltal felvetődik a kérdés: vajon érdekli-e a piacot, hogy a jegybank független vagy sem? A líra gyengülése megállt, holott Erdogan nem a függetlenséget deklarálta, csak az elfogadott monetáris elvek követését. A befektetőknek az orosz jegybank tevékenységével sincs komoly problémájuk, pedig illúzió azt feltételezni, hogy az független volna Vlagyimir Putyin orosz elnök akaratától. Számít a piaci szereplőknek, hogy a monetáris lépéseket ki hozza meg? Ha kamatot emelnek, fontos az, hogy a döntést ki hozta meg? A tények fényében a piacot nem a függetlenség érdekli, csupán a stabilitás és a kiszámíthatóság.