Mi történik a szaúdi Aramcóval?

Az egész világot meglepte a hír augusztus végén, hogy Szaúd-Arábia kormánya mégsem kívánja piacra vezetni az Aramco olajvállalat ötszázalékos tulajdonrészét. Ugyan az energiaügyi miniszter gyorsan igyekezett kezelni a helyzetet, nyilatkozata azonban egyenlő volt a beismeréssel:

a világ egyik legnagyobb vállalatának részvénykibocsátását határozatlan időre elnapolták.

A váratlan fejleményt nagyon sokféleképpen értékelik a piaci szereplők és az elemzők is, de egy dolog biztosnak tűnik: a döntés semmiképp sem pozitív előjel a strukturális gondokkal küzdő és a jemeni beavatkozás fenntartásának költségeit nyögő szaúdi gazdaság számára.

A legoptimistább olvasat szerint a piacra vezetés elhalasztásának oka, hogy 2018 nyarára enyhült az alacsony kőolajárból következő fiskális nyomás a szaúdi költségvetésen. Amikor 2016 januárjában bejelentették az akciót, a Brent olaj hordónkénti ára 30-37 dollár körül mozgott, idén augusztusra azonban a fekete arany értéke megduplázódott, és hetven dollár fölé emelkedett. Ennek köszönhetően a kormányzati bevételek szintje rövid távon stabilnak mondható.

Kétségtelen, hogy a Perzsa-öböl térségében megvan a hagyománya a reformkedv folyamatos változásának. Ha az olajár alacsony, a sokéves fejlesztési-modernizációs tervek sora születik meg, majd ha ismét felemelkedik, akkor ezek az elképzelések vagy mennek a kukába, vagy alaposan felhígulnak. Ráadásul tavaly év végén a kormányzat meghatározhatatlan méretű, de legalább több tízmilliárd dollárra becsült bevételhez jutott a rezsim befolyásos tagjai egy részének letartóztatásával és vagyonuk elkobzásával.

Ennek ellenére úgy tűnik, hogy a királyság de facto vezetője,

Mohamed bin Szalmán trónörökös továbbra is komolyan veszi a Vízió 2030 néven ismert tervet, amelyben az Aramco részleges piacra vezetése alapvető szerepet töltött volna be. Az akcióból megszerezni kívánt 100 milliárd dollár a szaúdi szuverén befektetési alaphoz került volna, és a reformok végrehajtásához szükséges fiskális hátteret és mozgásteret biztosította volna.

Kérdéses, hogy ennek hiányában hogyan teremtik meg a szükséges állami fedezetet – a Financial Times szerint már tárgyal a kormány tizenhat nemzetközi pénzintézettel egy tizenhatmilliárd dolláros kölcsönről. Ez az összeg azonban megközelítőleg sem tűnik elégnek, még a megkétszereződött olajárak mellett sem.

Elképzelhető, hogy más gazdasági okok játszottak szerepet a döntésben. Sok elemző szerint a megcélzott 100 milliárd dolláros bevétel az Aramco ötszázalékos tulajdonrészéért messze túlárazott. Igaz, hogy a szaúdi vállalat a világ legnagyobb olajcége, a szaúdiak által becsült kétbillió dolláros értéke azonban (amelynek öt százaléka lenne a 100 milliárd dolláros részvénycsomag) erősen megkérdőjelezhető – egy a Bloombergen megjelent elemzés maximum 1,2 billióra árazta.

A nemzetközi befektetők egyébként idegenkednek az állami irányítás alatt álló, átláthatatlan döntéshozatallal és belső viszonyokkal rendelkező vállalatba való befektetéstől, ahol ráadásul a bevételek legalább húsz százalékát a szaúdi uralkodócsalád tagjai egyszerűen kiveszik a vállalatból. Negatív üzenetet hordozott továbbá, hogy a szaúdi kormány egyszerre keresett befektetőket az olajcégébe, és jelentette ki, hogy csökkenteni kívánja az olajszektor szerepét az ország gazdaságában. Mindezek miatt lehetséges, hogy a szaúdi vezetés előzetes felmérések alapján érzékelte, hogy nem tudja a kívánt összeget megszerezni, ezért a megszégyenülés elkerülése végett inkább a halasztás mellett döntött.

Egészen más jellegű narratívát vázol fel az eseményekről az Al Dzsazíra híroldal. Egy írás szerint ugyanis

az Aramco piacra vezetését maga Szalmán király akadályozta meg, jelezve fiának, hogy lassítson az így is súlyos társadalmi feszültségeket okozó reformfolyamaton. Az Al Dzsazíra alapvetően nem megbízható, ha szaúdi ügyekről van szó (hiszen az a katari kormány tartja fenn, amelynek kapcsolatai a királysággal történelmi mélyponton vannak), azonban ennek az olvasatnak is lehet létjogosultsága.

A trónörökös, aki gyakorlatilag apja helyett irányítja az országot, az elmúlt években költséges és kevés kézzelfogható eredménnyel járó külpolitikai kalandokba kezdett, a nők volánhoz engedésével és a forgalmi adó bevezetésével pedig több társadalmi réteg antipátiáját is felkeltette. Lehetséges, hogy ennek következtében akár Szalmán király, akár a rezsim más tagjai próbálták higgadtságra ösztönözni a trónörököst.

Természetesen amíg biztosat nem tudunk (és lehet, hogy sosem fogunk tudni), addig egyik narratívát sem érdemes készpénznek venni. Egy azonban közös ezekben a leírásokban: egyik sem fest pozitív képet a szaúdi állapotokról, sokkal inkább társadalmi és gazdasági feszültségekről vagy a politikai döntéshozatal korlátozottságáról tanúskodnak. Teljesen igaza van a szaúdi vezetésnek, hogy az országnak szüksége van reformokra, ezeket azonban átgondoltabban, megbízhatóbban és átláthatóbban kellene végrehajtani, hogy később ne legyen szükség – az Aramco részleges piacra vezetéséhez hasonlóan – a visszavonásukra.