Az új brazil külügyminiszter, Ernesto Araújo azt nyilatkozta, hogy „a klímaváltozás a kulturális marxisták által elindított összeesküvés”, ezzel akarják aláásni a nyugati gazdaságokat. Szerinte ezen „gaz erők ökológiai dogmája azt a célt szolgálja, hogy igazolják az állam gazdaság feletti szabályozó hatalmának növelését”.
Annak ismeretében, hogy Brazília milyen kulcsszerepet játszott az elmúlt évek klímaváltozással kapcsolatos diskurzusában, beleértve a 2015-ös párizsi klímamegállapodás megalkotását, mindenkit, aki szerint a klímaváltozás súlyosan fenyegeti az emberiséget, aggaszthat az a tény, hogy a nemrégiben megválasztott Jair Bolsonaro brazil elnök Araújót nevezte meg külügyminiszterének.
Azok után, hogy Donald Trump amerikai elnök kiléptette országát a párizsi megállapodásból, Araújo jelölése fenyegeti az alacsony szénfelhasználású gazdaság felé vezető folyamatokat.
Az ilyen összeesküvés-elméletekre adott válasznak tartalmaznia kell, hogy továbbra is tudományos érveket hozunk fel arra, hogy a klímaváltozás valóban zajlik, és súlyos károkat fog okozni a közepes jövedelmű országoknak, például Brazíliának (a negatív hatás nagyobb lesz ezekben az országokban, mint a fejlett gazdaságokban). Az is fontos azonban, hogy meggyőzzük az embereket arról:
a klímaváltozás elleni harc sem a gazdasági jólétet, sem a magánvállalkozásokat nem fenyegeti.
Való igaz, hogy a klímaváltozás elleni küzdelem szükségessége kihívás a durván leegyszerűsített szélsőséges szabadpiaci ideológiának.
A szabadpiacok azonban önmagukban nem képesek megbirkózni az externáliákkal, amelyek akkor jelentkeznek, amikor a gazdasági tevékenység olyan káros következményeket okoz, amelyek nem jelentenek közvetlen költséget az egyes gyártóknak és fogyasztóknak. A klímaváltozás a legnagyobb externália, miután a káros következmények valószínűleg szerte a világban sújtani fogják a jövő nemzedékeit, és nem elsősorban azokat, akik most gyártanak és fogyasztanak fosszilis üzemanyagokat.
Emiatt jelentős állami beavatkozásra van szükség. Ennek magába kell foglalnia az emisszió csökkentését ösztönző karbonárazást és az energiahatékony épületeket, háztartási gépeket, járműveket előíró szabályozásokat, valamint azon új technológiák szubvencionálását, amelyek még nem érték el az alacsony költségű gyártáshoz szükséges méretgazdaságossági szintet.
Az ilyen beavatkozások szükségessége miatt kényelmes hozzáállás azoknak azt hinni, hogy a klímaváltozás egy kitaláció, akik azt gondolják, hogy az államnak nem szabad semmilyen szerepet játszania a gazdaságban.
Emiatt közkedvelt a klímaváltozás tagadóinak körében Ayn Rand regénye (Atlas Shrugged), az ökológiai vagy szociális kényszerektől mentes vállalkozói szellemet dicsőítő könyv.
A klímaváltozás elleni küzdelemhez szükséges állami beavatkozás azonban nem veszélyezteti a felelős vállalkozások vagy a fejlődő országok felemelkedési terveit. A sok jelentős nagyvállalatot és semennyi „kulturális marxistát” a soraiban tudó Energy Transitions Commission (ETC) nemrégiben megjelent jelentésében leírják, hogy miként lehet minimális gazdasági költség mellett 2060-ra egy karbonmentes világgazdaságot kiépíteni. Valójában egy ilyen gazdaság annyi munkahelyet és üzleti lehetőséget teremtene, mint amennyit a jelenlegi, fosszilis üzemanyagoktól függő gazdaság hoz létre.
Ez különösen igaz a fejlődő országokra. Például Indiának meg kell tripláznia az egy főre jutó – jelenleg mintegy 30 gigajoule-nyi – éves energiafogyasztását, hogy elérje a fejlett országok életszínvonalát. Ezt azonban megteheti úgy, hogy közben csökkenti az üvegházhatású gázok emisszióját, és jelentősen visszafogja a szörnyű méretű légszennyezést, amitől a nagyvárosai szenvednek. Senkinek sem kellene aláásnia a gazdaságát, és nincs is erre szükség.
Az ETC elemzése szerint India a jelenlegi 1100 terawattóráról a 2030-as évekre 2500 terawattórára tudná növelni villamosenergia-ellátását (és azután is további gyors emelkedés lehet) úgy, hogy közben nem épít újabb széntüzelésű erőművet a most készülő erőműveken kívül,
és ezt a gazdasági növekedés sem fogja megsínyleni. Még szélesebb kitekintésben elmondható, hogy a karbonmentes világgazdaság 2060-ban valószínűleg négyszer-ötször több villamos energiát fog fogyasztani a jelenlegi 20 ezer terawattórás szinthez képest, amikor is fejlett közlekedési szolgáltatások, légkondicionálók és környezetbarát fűtési megoldások lesznek elérhetők az emberek milliárdjainak.
Ez hatalmas lehetőségeket nyújt a beruházások, a munkahelyteremtés és a jövedelmek növekedése terén. Kezdeti szubvenciókra volt szükség ahhoz a jelentős mértékű költségcsökkentéshez, amelyből ma a szél- és napenergia-szektor profitál. A szélturbinákat és napelemeket azonban főként magáncégek gyártják, és magánbefektetők azok, akik versenyképes árakat kínálnak az áramaukciókon, akik finanszírozzák a megújuló forrásból származó energia termelését, és csinos haszonra tesznek szert a csökkenő árak ellenére is. A kockázatitőke-befektetők – akik nem ismertek a marxista hajlamaikról – nagy szerepet játszanak az új akkumulátortechnológiák és az elektromos járművek kifejlesztésében.
A piaci verseny nemcsak összeegyeztethető a karbonmentes gazdasággal, hanem egyben kulcsfontosságú is annak létrejöttéhez. A karbonárazás és a megfelelő szabályozás biztosíthatja a szükséges ösztönzőket, de a nyereségorientált cégek közötti verseny is döntő fontosságú ahhoz, hogy a dekarbonizációt a lehető legalacsonyabb költségek mellett lehessen végrehajtani. A piac kapacitása az árképzés terén – amelyet a szabadpiac híve, Friedrich Hayek magasztalt, míg Karl Marx jórészt ignorált – döntő fontosságú lesz.
A dinamikus kapitalista gazdaságok mindig függtek attól, hogy megfelelően kialakított egyensúly álljon fenn az állami intézkedések és a magánszektorbeli verseny között.
Franklin Delano Roosevelt amerikai elnök New Dealje az 1930-as években jelentősen növelte a szövetségi kormányzat korábban minimálisnak tekinthető szerepét. Ahelyett, hogy ez visszafogta volna a növekedést, és a magánvállalkozások kárára lett volna,
látványos kapitalista fejlődés következett be a következő harminc évben, ami a jólétet korábban nem tapasztalt széles körben terjesztette ki, és óriási mértékben megnövelte az amerikai középosztályt.
Ayn Rand szabadpiaci utópiája – amelyet olyannyira kedvelnek a klímaváltozás tényének tagadói – annyira távol van a valódi világ komplexitásától, mint amennyire az állam hatékonyságát és megvesztegethetetlenségét valló leegyszerűsített marxista felfogás (és valószínűleg ugyanakkora szociális és ökológiai katasztrófát okoz).
A szélsőjobboldalon a szabad piaci ideológusok azért tagadják a klímaváltozás tényét, mert az veszélyeztetné a felületes gazdasági ideológiájukat. Továbbá talán vannak néhányan olyanok a szélsőbaloldalon, akik – ahogy attól Araújo tart – a klímaváltozás elleni harcot a magánvállalkozások felszámolásának új igazolására szeretnék átfordítani. Mindkét oldal semmibe veszi a valóságot, és ezért biztos, hogy súlyosan csalódni fognak.
Copyright: Project Syndicate, 2018
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.