Újra adósságveszély?

A média felkapta a Nemzetközi Valutaalap (IMF) új adatbázisa, a Global Debt Database minapi bejelentését, amely szerint tavaly év végén a világ összesített adósságállománya csúcsot döntött.

Az országok egyesített köz- és magánadóssága amerikai dollárra átszámítva 184 ezermilliárdra rúgott.

Ez nehezen felfogható szám, de segít a megértésben, ha a világ országainak GDP-jéhez viszonyítunk: annak a 225 százalékát teszi ki ez az összeg. Az újságok azt is megírták, hogy a Föld minden lakójára 86 ezer dollár, azaz csaknem 25 millió forint tartozás jut – illetve ma már nyilván ennél is több, hiszen az adósságállomány azóta is nőtt.

Első ránézésre ijesztők az adatok. Akkor is, ha tudható, hogy ezek fele három országra jut, az Egyesült Államokra, Kínára és Japánra. Amerikában a magánszektor (vállalatok, bankok és háztartások) tartozásállománya a GDP kétszeresét teszi ki, és ehhez jön a szövetségi kormány adóssága, ami a GDP 105 százaléka. Ettől függetlenül az amerikai állam kockázati besorolása tripla A, azaz a legjobb, a hitelminősítőket egyáltalán nem aggasztja az amerikai államadósság visszafizethetősége.

Mindaddig, amíg fennáll a dollár nemzetközi kulcsvalutaszerepe, nincs is sok ok aggodalomra.

A megtakarítók, különösen válság idején, világszerte előszeretettel használják az amerikai valutát. Japán helyzete némileg más, ott az államadósság aránya meghökkentően magas, a GDP 238 százaléka. Ehhez jön még a magánadósság tetemes állománya (202 százalék). Ez így együtt valóban hatalmas summa. Mégsem számít az ország túl kockázatosnak: a takarékos japán családok jelentős megtakarításuk nagy részét japán állami és vállalati értékpapírokba fektetik, saját valutában. Újabban inkább Kína szerepel a hírekben: hivatalos államadóssága mindössze a GDP 50 százaléka, ám a magánszektoré további 206 százalék. Az egyesített arányszám jóval túllépi a világátlagot.

De említsük meg a mi adósságunkat is: az államadósság 72 százalékához a magánszektor 132 százaléka társul: ez együtt nem éri el a világátlagot, ám a visegrádi országok között a legmagasabb.

Valóban félelmetesek ezek az adatok? Van, aki a globális eladósodottságot képzelt veszélynek tartja abból kiindulva, hogy minden dollár- (euró-, forint-) tartozás valakinek a mérlegében ugyanakkora követelésként jelenik meg. A bankok, háztartások gyakran állampapírban takarítanak meg, és az államtól kapnak hozamot, kamatjövedelmet. Mindaddig, amíg a kereslet és a kínálat egymásra talál, semmi baj nincs. Mint ahogy a globális import nagyságán is kár meghökkenni, mert ugyanakkora világexportnak kell szemben állnia vele.

Ám éppen ez a példa mutatja: attól még, hogy a világ egészét tekintve a behozatal és a kivitel vagy pedig a tartozásállomány és a követelésállomány megegyezik (definíció szerint), az egyes országok bajba kerülhetnek a mérleghiányuk, mások pedig az adósságuk miatt. Egy adósságtermék lejártakor az adósnak azt vissza kell fizetnie, ha van miből, vagy meg kellene újítania, ha erre hajlandók a hitelezők.

De nem mindig van meg a visszafizetési képesség, és hibádzhat a továbbfinanszírozási hajlandóság. A mostanihoz hasonlóan zavaros időkben bizony átlag alatti tartozásaránnyal is bajba lehet kerülni.

Ráadásul kamatemelkedési szakaszba lépett a világ, így aránytalanul változnak az adósok és a hitelezők pozíciói: a nettó hitelezők a korábbinál jobban járnak, az adósoknak viszont jobban a zsebükbe kell nyúlniuk, mert megnő a kamatterhük.

Nem fölösleges riogatás tehát az IMF részéről, ha fiskális óvatosságot ajánl a kormányoknak és a magánszereplőknek. Ami minket illet, a magánszektorunk adósságának mértéke belesimul a térség trendjébe, ám az államadósságunk aránya a lassú javulási folyamat ellenére is nagyobb a kényelmesnél. Az erős növekedésünk éveit jobban ki kellett volna használni az államháztartás pénzügyi kitettségének mérséklésére. Az üzleti ciklus leszálló ágában nehezebb és kellemetlen az adósságállomány arányának csökkentése. Pedig mind valószínűbb, hogy szükség lesz rá.