Versenyképesség, innováció és a humán tényező

Minden évben kiemelkedő esemény az üzleti világ és a tudományos élet szereplői számára a novemberi bécsi Peter Drucker konferencia. Idén 112 előadó és szekcióvezető szerepelt a programban a világ minden tájáról. Köztük: Bill Fischer, az IMD versenyképességkutató innovációmenedzsment-professzora, Mariana Mazzucato, a University College London innovációmenedzsment-intézetének igazgatója, Gary Hamel, a London Business School innovációmenedzsment-professzora, Yves Doz, az INSEAD technológiaiinnováció-professzora és a magyar származású Henry Mintzberg stratégiaimenedzsment-professzor. Az üzleti világból szerepelt például Paul Polman, az Unilever vezérigazgatója, Fred Kofman, a Google vezetésfejlesztési igazgatója, Doris Tomanek, az UniCredit humánvagyon-igazgatója, Csang Zsuj-min, a kínai Haier csoport igazgatója és Christoph Neumayer, az osztrák iparszövetség vezérigazgatója. De a politika is képviseltette magát. Előadást tartott Thomas Sattelberger, a német parlament képviselője, valamint Wolfgang Müller, Bécs város adminisztratív igazgatója is.

A háromnapos konferencia három leghangsúlyosabb témaköre a technológiai változások és a versenyképesség, az innováció és – ezek legfontosabb feltételeként – a nagy tudású és motivált szakembergárda biztosítása és megtartása volt.

Az előadások rövid összefoglalása is túllépné egy cikk kereteit, de érdemes kiemelni néhány, számunkra is hasznos véleményt.

A versenyképesség kapcsán általános megállapítás volt, hogy egy gyorsan változó és bizonytalansággal teli környezetben a válsággal szembeni ellenálló képesség növelése a legfontosabb. Ennek megbízható módszere minden szinten az emberekbe, a tudásba való beruházás, nemzeti szinten pedig különösen fontos az ország képességeinek megerősítése és lehetőség teremtése a belső képességek kifejtésére. Ezt úgy is meg lehet fogalmazni, hogy a versenyképesség fontos feltétele a tanuló társadalom, az általánossá váló önképzés és továbbképzés. Ehhez persze motiváltságra is szükség van, ez pedig azzal érhető el, ha az ember látja a tanulás értelmét. Másrészről kulcskérdés, hogy az országban működő cégek ne a profitmaximalizálást tartsák az egyedüli célnak, hanem tevékenységüknek legyen előnyös társadalmi hatása is.

Felmerült ezzel összefüggésben a cégek társadalmi felelősségvállalásának és etikus viselkedésének a fontossága. Egy előadó idézett egy Franciaországban, egyetemisták körében végzett felmérést, amely szerint a fiatalok döntő többsége nem hajlandó környezetet károsító cégnél dolgozni.

Egy másik nemzetközi felmérés pedig azt mutatta ki, hogy a felkészült fiatalok nem akarnak „hangyák” lenni, hanem alkotni szeretnének. Ezért kerülik az unalmas, rutinmunkát kínáló vállalatokat.

Több előadás is foglalkozott az állam legfontosabb versenyképesség-javító lépéseivel, a bürokráciacsökkentéssel, az állami szintű termelékenység javításával, a nemzeti vagyon hatékony és jövőorientált hasznosításával és az innovációt gátló akadályok elhárításával. Vagyis összességében azzal, hogy nem elég a cégeknél növelni a hozzáadottérték-teremtést, hanem az állami tevékenységeknek is kimutatható hozzáadott értékük, mérhető társadalmi-gazdasági eredményük kell hogy legyen. Ehhez pedig nagyon jól képzett, elkötelezett és motivált szakemberekre van szükség az állami szférában is, ami felveti az állami tisztviselők minőség- és értékorientált képzésének szükségességét.

Érdekes vita bontakozott ki arról, hogy mekkora tudásbefektetés indokolt akár állami, akár vállalati szinten. Hiszen a túlképzett ember, ha nincs megelégedve a munkalehetőségekkel, akkor elmehet akár az ő tanulmányait támogató cégtől, akár az országból. Az előadó válasza egy frappáns kérdés volt, így hangzott: vajon mi a nagyobb baj, ha a tanult ember elmegy, vagy ha a tanulatlan marad? A válasz nyilvánvalóan az, hogy azért kell mindent megtenni, hogy a tanult is maradjon.

Az innováció kapcsán általános vélemény volt, hogy az innováció nemcsak technológiai kérdés, hanem társadalmi is, vagyis sikerének társadalmi feltételei is vannak.

Szükség van az innovációbarát légkörre, a teljesítmény megbecsülésére, az innovációt akadályozó társadalmi „antitestek”, például a túlzott bürokrácia kiiktatására. Fontos az is, hogy újítani csak olyan emberek tudnak, akik jó és értelmes kérdéseket tudnak és akarnak feltenni, kíváncsiak a világra, másokat is meghallgatnak, és hajlandók innovációs közösségeket, klasztereket és ökoszisztémákat létrehozni, ezekben részt venni. Továbbá tudják, hogy a kritikus kérdések felvetése nem jár hátránnyal, netán büntetéssel. Ahogy az egyik előadó összefoglalta: az innovációhoz bizalomra, kockázatvállalási készségre és hangyamentalitás helyett pillangómentalitásra is szükség van.

Az eddigiekből is nyilvánvaló – s ahogyan a konferencia címe is jelzi –:

a versenyképesség és az innováció esetében is a közös feltétel a humán tényező. Ezért a sikereket vagy kudarcokat sem lehet mennyiségi alapon mérni. Szükség van az úgynevezett puha tényezők folyamatos elemzésére is.

Ilyen a társadalmi értékrend, a közösségi összetartozás (vagy szakszóval a társadalmi tőke), amelynek alakulását nem lehet a véletlenre bízni, hanem mérni, elemezni és tudatos lépésekkel javítani kell. Az erős bizalmi szint és társadalmi tőke, miközben javítja az emberek közérzetét, jelentős jobbító hatással van a versenyképességre is. Ezek olyan tényezők, amelyeknek nincs áruk, de van értékük. Igaz, GDP-vel közvetlenül nem mérhetők, ennek ellenére jelentős GDP-növelő hatásuk van.

Valószínűleg nem éves szinten, hanem hosszabb távon.