A gazdasági szerkezet mint a tudással versenyzés feltétele

Egyre többen mutatnak rá a versenyképesség javításának fontosságára. Azzal kapcsolatban azonban már eltérők a vélemények, hogy ezt a gyakorlatban hogyan lehetne megvalósítani. Nő azoknak a tábora is, akik érzékelik, hogy a magasabb szintre lépéshez ma már nem elég, ha csökkennek az adók, vagy ha továbbra is Magyarországon az egyik legalacsonyabb a munkaerőköltség. Felhangosodtak azok a vélemények is, amelyek szerint a termelékenységet kellene növelni, hogy a versenyképesség javulhasson. Ám kevesek ástak le elég mélyre ahhoz, hogy az alacsony termelékenységi szint valamennyi okát objektíven be lehessen mutatni. A sok ok között van egy, amelyet általánosan a nagyobb hozzáadott érték előállításának szükségességével szoktunk jellemezni.

De mit is jelent ez a gyakorlatban?

Nyilván gazdasági szerkezeti kérdésről van szó. Arról, hogy mi is jellemzi a munkahelyeket. Kiket, milyen tudásszintű embereket foglalkoztatnak? Ezekre a kérdésekre a foglalkoztatásszerkezeti statisztikákból kaphatunk választ. Nézzük meg ezért, hogy mit mutatnak az Eurostat friss, 2018. december 13-án megjelent adatai azzal kapcsolatban, hogy az EU egyes országait milyen foglalkoztatási szerkezet jellemzi a foglalkoztatási csoportok és a tudásszintek tekintetében. A tudásszinteket és a foglalkoztatási csoportokat az ILO (Nemzetközi Munkaügyi Szervezet) szakmai kategóriái alapján osztályozza az Eurostat (ISCO08-88).

Az ILO tíz szakmai-foglalkoztatási főcsoportot különböztet meg, és ezeket négy tudásszintbe sorolja. A legmagasabb, 4-es szint a professzionális munkavállalók szintje. Közöttük vannak a tudományos és műszaki területen dolgozók, az informatikusok, az egészségügyben és az oktatásban foglalkoztatott felsőfokú végzettségűek, továbbá a jogi, társadalomtudományi és kulturális terület felsőfokú végzettségű szakemberei. A legfelsőbb tudásszintbe tartoznak továbbá a vezető menedzserek. A 3-as csoportban az alsóbb szintű menedzsment, valamint a támogató, kisegítő professzionális munkatársak találhatók. A 2-es szinten vannak például – mások mellett – a gépkezelők, a sofőrök és az összeszerelő szalagok mellett dolgozók. A legalacsonyabb, 1-es szinten pedig a segédmunkát végzők helyezkednek el.

A megjelent adatok a foglalkoztatottak számát az egyes foglalkoztatási csoportok szerint mutatják be. Ez közvetve érzékelteti a rendelkezésre álló munkalehetőségek szakmai tudásszintigényét is, bár arról nem ad felvilágosítást, hogy ténylegesen milyen tudásszintű munkavállalók dolgoznak az adott munkahelyeken. Ily módon előfordulhat, hogy például egy 2-es szintű összeszerelő munkahelyen felsőfokú végzettségű, azaz 4-es tudásszintű mérnök dolgozik. Vagyis elsősorban a munkahelykínálatról tudunk képet kapni.

A hozzáadott érték nagyságával kapcsolatban azonban éppen ezek az adatok adnak felvilágosítást.

A megjelent statisztika alapján kiszámíthatók a foglalkoztatási arányok is, amelyek érzékeltetik, hogy a különböző tudásszintigényű munkahelyek milyen arányt képviselnek az egyes országokban. A táblázatban – az uniós átlag mellett – néhány EU-s ország esetében az összes foglalkoztatottból a professzionális munkát (4-es szint), a professzionális kisegítő munkát (3-as szint), a gépkezelői, sofőri és összeszerelő munkát (2-es szint), valamint a segédmunkát (1-es szint) végzők arányát látjuk 2017-ben a 20–60 éves korcsoportban. Az egyes szakmai szintek további szakterületein foglalkoztatottak arányára nem térünk ki.

A kiemelt szakmai szintek és foglalkozási főcsoportok esetében azt látjuk, hogy minél fejlettebb – tudással versenyző – egy gazdaság, annál nagyobb a magas, a 4-es és a 3-as tudásszinten dolgozók aránya. A V4-országok között e tekintetben mi a harmadik helyen vagyunk. Az alacsonyabb – 2-es és 1-es – tudásszintű foglalkoztatottság tekintetében pedig az EU-ban és a V4-ek között is az utolsó hely a mienk. Vagyis az ezen a szinteken foglalkoztatottak aránya nálunk a legmagasabb. Ez egyben érzékelteti azt a gyakran emlegetett problémát, hogy a magyar gazdaságban nagy az alacsony hozzáadott értéket előállító tevékenységek aránya, ami egyben a termelékenységnövelés egyik korlátja is. Ami pedig a versenyképességet illeti, a felsorolt országok versenyképességi pozíciója mindkét nagy versenyképesség-kutató (IMD, WEF) rangsorában erős korrelációt mutat a nagyobb hozzáadott értéket előállító munkahelyek arányával, azaz a gazdaság tudásszerkezetével.

Érdemes arra is gondolni, hogy az 1-es és 2-es tudásszintű munkahelyeket lehet a legkönnyebben robotokkal betölteni. Ezért különösen fontos az ezeken a szinteken dolgozók képzése.

Természetesen még jobb képet kapnánk a helyzetről, ha az egyes szakmai szintekhez tartozó további foglalkozási-szakmai területeken dolgozók arányát is megvizsgálnánk. Érdekes lenne a korcsoportokat is tovább bontani. Ám már ezek az adatok is bizonyítják, hogy a tudással való versenyzés legfontosabb feltétele az értékláncok meghosszabbítása, a nagyobb hozzáadott értéket teremtő tevékenységek és munkahelyek arányának növelése, vagyis a gazdasági szerkezet átalakítása oly módon, hogy növekedjék a tudásigényesség.

Felvetődhet természetesen az a kérdés, hogy van-e, lesz-e elegendő szakember a nagyobb hozzáadott értéket előállító szakterületekre.

A szakemberállomány biztosítása tehát versenyképességi, ezért stratégiai kérdés. Arra figyelmeztet, hogy a hosszú távú sikerhez nem elég, ha az oktatási rendszer kiszolgálja a jelenlegi gazdasági szerkezetben működő cégek igényeit. Hozzá kell járulnia a szerkezet korszerűsödéséhez innovációra, kreativitásra képes, rendszerszemléletű és megemelt tudásszintű szakemberek kibocsátásával. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy módosítani kell gondolkodásunkat versenyképességünk javításának feltételeivel kapcsolatban. Hiszen – ahogyan Einstein mondta – a világot a gondolkodásunk alakítja, és ha a világot változtatni akarjuk, akkor először a gondolkodásunkat kell megváltoztatni.