A szabadság digitális bugyrai

Nemrég az Egyesült Államok legfelső bírósága történelmi döntést hozott a digitális világ és a véleménynyilvánítás szabadsága kapcsán a Manhattan Community Access Corp. v. Halleck ügyben. Ugyan szűk többséggel hozták meg a döntést, de az ítélet egyértelmű győzelem a közösségi média legnagyobb tereit uraló cégek számára: a bírák egyöntetűen elhárították a véleményszabadságból fakadó alkotmányjogi elvek alkalmazhatóságát a közösségimédia-platformok vállalati politikáival kapcsolatosan.

Anélkül, hogy az ügy részleteibe jobban belemennénk, az eset érdekessége az, hogy a többségi véleményt jegyző és Trump elnök által frissen jelölt és megválasztott, konzervatívnak tekintett Bratt Kavanaugh bíró azt hangsúlyozta a döntés indokolásában, hogy az alkotmány kizárólag a kormányzati magatartással szemben védelmezi a véleményszabadságot,

sőt azt sem tiltja az amerikai alaptörvény, hogy a magánszereplők saját maguk korlátozzák a megjeleníthető véleményeket.

Ez a döntés szembemegy majd azokkal az európai tendenciákkal, amelyek szigorítani kívánják a Facebook és más online közösségi média által követett moderálási és szerkesztési elveket. Közismert az is, hogy az Egyesült Államokban bizonyos szempontból jóval liberálisabb szabályozás és gyakorlat él a gyűlöletbeszéd és a gyűlöletcselekmények tekintetében is, hiszen más megítélés alá esik például az önkényuralmi jelképek használata is, mint Európában.

Mindez miért is kihívás? A mesterséges intelligencia mint jelenség előbb vagy utóbb bele fog ütközni abba a súlyos problémába és dilemmába, hogy az ember viselkedése és gondolkodása, választásai vagy akár kormányzatok szabályozási elvei és gyakorlatai alapvetően nem racionálisak, pontosabban mondva: logikailag sokszor ellentmondásosak. Ez nem is lehet másképp, hiszen a társadalmak maguk is rengeteg ellentmondással élnek együtt. Következésképp az egyre összetettebb döntési helyzetekben talán egyre kevésbé lesz önállóan értelmezhető egy racionálisan működő, tanulásra is képes algoritmus számára még akár egy kristálytiszta alapelv vagy jogelv is, nemhogy egy politikai vélemény.

Itt pedig visszakanyarodunk a politikai vélemény igencsak ingoványos talajára: egy magánvállalat által üzemeltetett közösségi média szerkesztési elvei (és a nyilvánosság előtt ismeretlen moderátorainak tevékenysége) szerint cenzúrázhatók (lesznek?) a politikai vélemények úgy, hogy a magáncenzorokra nem vonatkoznak majd a véleménynyilvánítás és vallásszabadság alkotmányos elvei, és a fogyasztók, felhasználók sem élvezhetik az ezen alapelvek által biztosított jogokat.

A helyzetet bonyolítja az is, hogy a politikai vélemények kapcsán újabb értelmezések jelentek meg arról, hogy mi a megfelelő politikai vélemény.

Jó példák erre a fake news elleni harc keretében készített vitatott algoritmusok és honlapok, amelyek a politikai térben elhangzott állítások igazságtartalmát kívánják ellenőrizni és adott esetben cáfolni, méghozzá tudományos adatokra hivatkozva. Ennek a megközelítésnek azonban van egy óriási szépséghibája: a közgazdaságtan állításai, megállapításai tükrében egyre több jel utal arra, hogy ez a terület – a big datának nevezett folyamat következtében is – egyre inkább felülvizsgálatra szorul, és egyre többször tűnik úgy, hogy az egyes közgazdasági iskolák érvelésükkel dogmatikus keretek foglyaivá válnak.

Ezért a politikai kampányokban elhangzó, egyszerűnek tűnő állítások mögötti számok – hogy például lesz-e növekedés, vagy mekkora lesz a növekedés és a foglalkoztatottak száma – egyre kevésbé jelezhetők (cáfolhatók) előre a múltbeli tapasztalatok alapján, amire jó példa a pénzügyi válságok előre jelzésének számos kudarca és a (nemzetközi) termelés és kereskedelem értékláncainak egyre összetettebb volta (lásd Huawei-ügy).

A véleménynyilvánítás szabadságának fontosságát más döntések is jelzik: a svájci legfelső bíróság a Kereszténydemokrata Néppárt kezdeményezésére megismételtetett egy családi adózással kapcsolatos népszavazást, mondván, hogy az állampolgárok nem voltak kellően tájékozottak. A kormány azt állította, hogy nem jelentős a felvetett probléma, mert mindössze 80 ezer embert érint a kérdés, miközben közel félmillióról van szó. Ráadásul a házasok közösen adóznak a jövedelmük után, azaz összességében kevesebb adókedvezményt használhatnak fel, mint azok, akik élettársi kapcsolatban élnek, mert ők külön-külön adóznak, és mindkettőjüknek jár az adókedvezmény.

További kihívás is akad: ugyanaz a jelenség (adat) két különböző szituációban teljesen eltérő eredményre vagy akár eredményekre, véleményekre vezethet az emberi megítélés szerint, ami ráadásul még kultúránként is eltérhet. Vegyük ismét a sajtó és a közösségi média világát, valamint a fake news elleni harc jelenlegi állását. Azt leszámítva, hogy vannak törekvések az igaznak tartott tartalmak ellenőrzésére – lásd a Facebook egyre aktívabb moderálási és cenzori aktivitását a politikai pártok és kampányok vanatkozásában –, az igazság maga is egyre nagyobb kihívások elé állítja az algoritmusokat.

Ezeknek a programoknak gyakorlatilag társadalmi (politikai) kérdésekben kell majd dönteniük, ha automatizálni akarják a senki által meg nem választott, politikai legitimációval nem rendelkező cég(ek) által szélsőségesnek tartott tartalmak kiszűrését.

Van azonban egy még ennél is nagyobb kihívás, illetve ellentmondás a véleménynyilvánítás szabadságának vonatkozásában: gyakorlatilag azonos képi megjelenés esetén is két különböző megítélés alá eshet ugyanaz a tartalom.

Vegyük példaként a legutóbbi, ötvennél is több áldozatot követelő terrorcselekményt, amely az új-zélandi Christchurchben történt, és amelyről azonnal mindent lehetett tudni, ideértve az elkövető személyét, származását és egyéb körülményeit. Ezzel szemben a korábbi nyugat-európai merénylőkről napokig alig lehetett tudni valamit, mert a rendőrség visszatartotta az – egyebek közt a bevándorlóháttérről szóló – információkat. A két eset közötti további különbség, hogy az új-zélandi tömegmészárlást az illető online közvetítette a közösségi médián keresztül. (Érthető, hogy nem tudták időben lekapcsolni a vérengzés közvetítését, hiszen ma még emberi cenzorok dolgoznak, és a felhasználók csak a Facebookra több százmillió órányi videót és 350 millió fotót töltenek fel naponta.)

Tegyük fel azonban, hogy a mesterséges intelligencia, azaz egy társadalmi normákkal és alkotmányos alapelvekkel tisztában lévő, intelligens mesterséges neurális hálózat (e-személy) lekapcsolta volna a közvetítést, mondván, hogy a tartalma, vagyis a gyilkosságok látványa és annak közvetítése tiltott és káros – és ki ne értett volna egyet ezzel?

Ezzel „csak” annyi a probléma, hogy a videojátékok ma már gyakorlatilag ugyanolyan minőségben és felbontásban láthatók, mint egy híradórészlet.

Akkor pedig mégis mi a különbség a két vérengzés között a médiafogyasztó számára, ha mindenhol fejbe lövik az embereket? Miért is tiltják az egyiket, miközben a másiknál egyenesen online játéktornákat rendeznek a fiatalok részvételével? Az emberi jogok alapja az emberi méltóság, amely – bár eltérő mértékben – mindkét esetben kérdésessé válik.

Ezek a kérdések nemcsak azért nehezek, mert súlyos dilemmákat vetnek fel, hanem azért is, mert meg is kell őket válaszolni, ugyanis az algoritmusoknak le kell írni, hogy ezekben az esetekben hogyan kell eljárniuk. Ez pedig azt is jelenti, hogy ezeket az értékválasztásokat ki kell mondani, és ami még nehezebb: meg is kell őket indokolni, hiszen írásban kell rögzíteni őket a programozáskor.