Ketyegő bombák

Meghívott egy (nyugat)német szakszervezet, egy civil szervezettel közösen 1986 őszén, hogy Essenben tartsak előadást a csernobili tragédiáról. Nehéz feladat volt az akkori sok, mély titkolózás közepette. Ámbár már akkor hozzáférhető volt a nemzetközi nukleáris szakmai szervezet első vizsgálata és eredményeinek feldolgozása. Csakhogy, mint minden súlyos baleset nyomán, a sebek még frissek voltak az április végi esemény után, tehát nagyon nehéz volt meggyőzni a valós tényekről a megrettent embereket. Népes hallgatóság jött össze, hiszen én a „túlpartról”, a Szovjetunió csatlósának számító egyik szocialista országból jöttem, nagyon érdekelte tehát őket, mit fogok mondani. Az előadásom után kérdések, hozzászólások következtek. Némelyik – nagyon finoman szólva – meglehetősen leegyszerűsített és igencsak konok volt. Egyikre, oly sok év múltán, ma is emlékszem.

Egy középkorú nő szegezte nekem:

Mindnyájan teljesen tisztában vagyunk vele, hogy hiába védi az atomenergiát, az egyenlő az atombombával!

– így a német asszony. Kérdeztem, mi a szakmája, mondta, ő csak egy többgyermekes háziasszony, „no de tudom, amit tudok!”.

Voltaképpen annak a dühödt német háziasszonynak annyiban talán igaza volt, hogy a Csernobilban felrobbant reaktortípus alkalmas plutónium gyártására is, ami az atombombához szükséges, noha a csernobili erőmű energiatermelésre szolgált. A tragédiát az okozta, hogy valakinek az az – egyébként nem rossz – ötlete támadt, hogy egy vészleállás, a villamosenergia-hálózatról való lekapcsolódás esetén az energiatermelésre használt blokk hűtésének folyamatosságát miként lehet biztosítani, amíg a dízelgenerátorok beindulnak. Az volt a terv, hogy a tartalék villamosbetáplálás indulásáig a blokk működését a lassuló gőzturbina-generátor által termelt villamos árammal biztosítják.

Az ötlet nagyon megtetszett a politikus elvtársaknak, és elkezdték sürgetni a megvalósítását. Közeleg május elseje, nagyszerű felajánlás lehet, és akkor e díszes elvtársak mindenféle kitüntetést kaphatnak, akár előléptethetik őket. És a nyomás alatt a szakemberek elkezdtek kapkodni, súlyos hibákat követtek el, mi több, sokszorosan áthágták a biztonsági előírásokat. A többi ismert. Május 26-án óriási katasztrófa következett be. E szerencsétlenség másodlagos, de máig kiható következménye az atomenergetikával szemben megnyilvánuló bizalmatlanság, amelyet a rivális energetikai lobbik folyamatosan kihasználnak. (Elég az 1979-ben, tehát jóval a csernobili tragédia előtt készült, Kína szindróma című amerikai filmre hivatkozni. Ebben kiváló színészek játszottak, de egy nagyon bugyuta amerikai film, amelyet az annak idején még igencsak befolyásos szénlobbi finanszírozott. A film arról szól, hogy egy nagy atomerőművi balesetben nem áll le a láncreakció, hanem az izzó, egyre forróbb sugárzó töltet áthatol a földkérgen, sőt a magmán is, majd a Föld átellenes oldalán, ez esetben Kínában landol. Ezért Kína szindróma a film címe. A valóságban azonban ez sosem következhet be, mivel a mai reaktorokban meghibásodás esetén lecseng a láncreakció.)

Mint minden nagy szerencsétlenségnek, a cserno­bilinek is lett pozitív hozadéka.

Új követelményeket fogalmaztak meg, új technikai eljárásokat dolgoztak ki, erősítik a szabályzatokat. Ezek alapján az atomerőművek biztonsága – a rengeteg biztonságnövelő módosítás nyomán – jelentősen megnőtt. A fukusimai havária nem mond ellent ennek, ott a ritka erős földrengés utáni ritka hatalmas vízár okozta a bajt, de az emberi hibák és mulasztások is döntő szerepet játszottak a baj nagyságában. Azóta ebből is tanultak a szakemberek, új biztonsági szabványok és eljárások érvényesek, amelyeket szigorúan be is tartatnak.

Mindezek tükrében megrendítőnek mondható egy mostanában napvilágra került hír az amerikai hadsereg által hátrahagyott, nagy mennyiségű nukleáris hulladék sorsáról. A történet sok évre nyúlik vissza, de ez a veszélyességet egyáltalán nem csökkenti, hiszen például az egyik legfontosabb szennyező anyagnak, ebben az esetben, a plutónium 239-es izotópjának a felezési ideje (tehát, amely idő alatt a sugárzó anyagnak a fele bomlik le) több mint 24 ezer év!

A hidegháború kibontakozásakor, a tiltó egyezmények létrejötte előtt, 1946 és 1962 között az amerikaiak 105 felszíni kísérleti atombomba-robbantást hajtottak végre a Csendes-óceán egyik kevéssé lakott térségében, a Marshall-szigeteken. Az egyik robbantás nyomán kialakult kráterbe hányták a sugárzó hulladékot. Igen, szó szerint belehányták, mert tisztességesen el sem szigetelték az alját és a tetejére egy félméteresnél kisebb vastagságú, 115 méter átmérőjű dómot építettek betonból. Az eltelt években a dóm alatti talaj, sőt a távolabbi környék is erősen sugárzóvá vált. Közben – ismerhetjük a környezetvédők jóslatát – az esetleges klímaváltozás nyomán a tengerek szintje emelkedik. Így akár az is előfordulhat, hogy egy idő után a dóm, benne a sugárzó szennyező anyag, víz alá kerül. Miközben a különféle energetikai lobbik, üzleti érdekeiket követve, és politikai erőktől is támogatva, világszerte harcot folytatnak az atomerőművek ellen, hergelve a lakosságot (nálunk is ez történik, jó nagy hangerővel), az atombomba alkalmazását szolgáló, katonai célú kísérleteket korlátozó szerződéseket megelőző időszakból hátramaradt anyagokról, kezelésükről, sorsukról nagyon kevés ismeretünk van. Holott például ez a csendes-óceáni szarkofág összehasonlíthatatlanul nagyobb veszélyeket rejt magában, mint a jól kézben tartott, állandóan megfigyelt, a közelmúltban átépített csernobili.

Hozzátéve és megismételve: a nukleáris technika energetikai felhasználása, vagyis az atomerőművek napjainkra igen biztonságosak. Fejlett technika és kemény szabályok rendszere gondoskodik erről.