Lagarde a megfelelő választás

Viták övezik azt a döntést, hogy Christine Lagarde-ot, a Nemzetközi Valutaalap (IMF) vezérigazgatóját, volt francia pénzügyminisztert jelölték Mario Draghi utódjául az Európai Központi Bank (EKB) élére. Pedig nem kellene, hogy így legyen. Természetesen az EU vezető pozícióinak betöltésével kapcsolatos politikai lóvásár nem kívánatos dolog. Lagarde-ot nem egy nyílt, kiemelten a szakértelem alapján történő kinevezési folyamatban választották ki, hanem zárt ajtók mögött kötött megállapodás keretében, amelynek része volt az is, hogy Ursula von der Leyen német védelmi minisztert jelölték az Európai Bizottság következő elnökének.

Annak ellenére, hogy jelölése részben azért történt, mert nő, francia és a jobbközép Európai Néppárt soraiból való, valamint attól eltekintve, hogy a kinevezési folyamat átláthatatlan volt, Lagarde-ról elmondható, hogy erős kvalitásai vannak. Rendelkezik azzal a kitartással és politikai képességgel, amely ahhoz kellett, hogy először jogászként, majd politikusként, valamint a legutóbbi időben nemzetközi technokrataként sikeres legyen. Az IMF élén eltöltött nyolc évben jelentős nemzetközi tapasztalatra és formátumra tett szert. Mindenekfelett az is elmondható róla, hogy Draghihoz hasonlóan egy válságban „minden szükségest megtenne” az euró megmentéséért.

Néhányan az eurózóna-válság során meghozott döntései miatt kritizálták Lagarde-ot. Francia pénzügyminiszterként ugyanis követte az eurózóna azon téves konszenzusát, amely elutasította Görögország adósságának átstrukturálását 2010-ben, és amely a költségvetési megszorításokat tartotta az eurót majdnem felszámoló pénzügyi pánik gyógymódjának. Amikor azonban először találkoztam vele az IMF 2011. szeptemberi éves ülésszaka előtt, személy szerint támogatta mind a korlátlan EKB-intervenciót, mind a görög adósságkönnyítést (szemben az akkori EKB-elnökkel, Jean-Claude Trichet-vel).

Később jóváhagyta az IMF szokatlanul őszinte értékelését a Görögországgal, a megszorításokkal és a szélesebb körű eurózóna-válsággal kapcsolatos tévedésekről és a pénzügyminiszterként meghozott döntéseiről is. Az EU intézményei hasonló számvetést nem végeztek. A hibák beismerésére és az azokból való tanulásra való hajlandósága ritka és üdvözlendő.

Lagarde politikai háttere egyesek szerint aggodalomra adhat okot az EKB lehetséges átpolitizálódása miatt, különösen, hogy a 25 tagú kormányzótanács néhány tagja is volt politikus. A jórészt sikeres IMF-es­ szerepvállalása azonban azt mutatja, hogy diplomatikus irányt követhet nyilvánosan, miközben bizalmas keretek között kifejti saját véleményét. Miután jelentős politikai képességekre van szükség az eltérő elgondolásokat, érdekeket követő 19 állam befejezetlen és törékeny monetáris uniójának működtetéséhez, az EU vezetőivel való jó kapcsolata lényegében óriási pluszt ad. Draghi csak azért érezte képesnek magát a „minden szükséges lépésre” vonatkozó 2012. júliusi ígéretének megtartására, amivel csillapította a pánikot, mert előtte elnyerte Angela Merkel német kancellár támogatását.

Emellett vitathatatlan, hogy az EKB független testületnek számít. Ha figyelembe vesszük az Írországgal és a dél-európai államokkal szembeni erélyes EKB-fellépést, akkor a politikával szembeni óvatosabb megközelítés nem feltétlen lenne rossz dolog.

Abból sem kellene ügyet csinálni, hogy Lagarde-nak nincs közgazdasági végzettsége. Ugyanezt az érvet hozták fel ellene, amikor 2011-ben átvette az IMF vezetését a kegyvesztetté vált Dominique Strauss-Kahntól, majd bebizonyította, hogy a kétkedőknek nem volt igazuk. Lagarde eléggé ért a közgazdaságtanhoz, hogy megfelelően értékelje az egymással versengő érveket, figyelembe vegye a jó tanácsokat, és átgondolt döntéseket hozzon. Az IMF-es megbízatása alatt bölcsen hallgatott a valutaalap tekintélyes vezető közgazdászaira, Olivier Blanchard-ra, Maurice Obstfeldre és Gita Gopinathra. Az EKB-nál is jó helyzetben lesz ebből a szempontból, Philip Lane vezető közgazdász fogja ellátni tanácsokkal.

Lagarde rugalmassága és a különböző gondolkodásmódok iránti nyitottsága éles ellentétben áll a dogmatikus döntéshozók (mint az EKB-posztért folyó versenyben fő riválisának számító Jens Weidmann Bundesbank-elnök) merevségével, csőlátásával. Weid­mann monetáris közgazdászként tévesen ellenezte Draghi „minden szükséges lépést” vállaló politikáját, a közvetlen monetáris tranzakciók (OMT) működtetését és az EKB mennyiségi lazításának 2015-ös elindítását. Lagarde IMF-vezérigazgatóként ezekben a kérdésekben támogató volt.

Természetesen az gyengeségként írható fel, hogy Lagarde-nak nincs közvetlen monetáris politikai tapasztalata. Jay Powell, a Federal Reserve elnöke szintén jogász végzettségű, ám úgy nevezték ki a Fed élére, hogy előtte öt évet eltöltött a Fed kormányzótanácsában. De ahogy azt az IMF-nél bebizonyította, Lagarde gyorsan elsajátította a szakma alapjait, és ma már mély tudással rendelkezik a nemzetközi gazdaságpolitikáról. Egy olyan időszakban, amikor a monetáris politikának igen nagy szüksége van a felülvizsgálatra, segíthet, ha Lagarde-nak nincsenek prekoncepciói.

Az EKB következő elnöke ugyanis nagy kihívásokkal néz szembe. Az EKB-nak nem sikerült teljesítenie a „2 százalék alatti, ám ahhoz közeli” inflációs célját még akkor sem, amikor az eurózóna gazdasága fellendülőben volt. Most pedig, hogy az eurózóna növekedése megakadt, illetve a valutaunió sebezhetővé vált Kína lassulása, Donald Trump amerikai elnök kereskedelmi háborúja, valamint a rendezetlen Brexit miatt, alig van tér a további élénkítésre.

Miután a kamatok a zéró szint közelében vagy enyhén negatív tartományban vannak, a jelenlegi szabályai szerint az EKB-nak kevés mozgástere van a további mennyiségi lazításhoz: államkötvény-vásárlásainak mértéke már az önmaga által előírt szint közelében van. Az ennél bátrabb intézkedések, mint a hosszú távú kötvényhozamok megcélzása vagy akár az úgynevezett helikopterpénz használata, jogilag nehézkes, politikailag pedig tabuként kezelt kérdésnek számít.

Ebben a környezetben, amikor a túlzottan alacsony infláció a fő kihívás a monetáris politika számára, újszerű gondolkodásra van szükség az EKB céljaival, eszközeivel, tabuival kapcsolatban. Lagarde ezekre a kérdésekre nyitottabb lehet, mint az EKB elnöki posztjának betöltésére szóba jöhető legtöbb személy.

Még általánosabban szólva, az eurózóna belső architektúrája továbbra is befejezetlen, külső szerepe pedig nem megfelelő. A félig támogatott bankuniója nem szakította szét a bankok és a kormányzatok közötti kapcsolatokat, amelyek majdnem felbomlasztották az eurót. Továbbá az eurózóna nem rendelkezik egy közös biztos eszközzel, amely erősítené a pénzügyi rendszer stabilitását, a monetáris politika hatékonyságát, és alternatívát nyújtana a dollárral szemben, amelynek privilegizált globális státuszát Trump fegyverként használja fel.

Lagarde jelölése friss levegőt hoz az áporodott, férfiak által dominált EKB-ba. Nehéznek tűnhet Draghi helyébe lépni, ám Lagarde rendelkezik azokkal a képességekkel, amelyek révén sikeres lehet. Merésznek kell lennie.

Copyright: Project Syndicate, 2019

www.project-syndicate.org