Egy neoliberális kísérlet végnapjai

Az elmúlt hetekben szinte alig telt el nap, hogy ne érkeztek volna újabb és újabb hírek a Chilében zajló tüntetésekről. Az óriási tömegeket megmozgató és zavargásokba is átcsapó demonstrációknak sajnos már halálos áldozataik is vannak. A heves társadalmi elégedetlenséget egy látszólag kis jelentőségű ügy, a metrójegyek árának néhány százalékos emelése váltotta ki. A valós okokat azonban ezúttal is sokkal mélyebben kell keresnünk. Tanulságok pedig szép számmal akadnak.

A tiltakozásokról készült fotók különösen meglepőek lehettek a chilei gazdaság helyzetét csak a nemzetközi sajtóból ismerő olvasók számára. Chile fejlődése az elmúlt évtizedekben igazi sikertörténetként jelent meg az elemzésekben. A chilei gazdaságpolitikát a 70-es évek óta meghatározó neoliberalizmus alapjait még Augusto Pinochet tábornok diktatúrájában tették le. A gazdasági irányítást akkor megragadó közgazdászok (Chicago Boys) a 80-as évektől az állam méretének tendenciózus csökkentése, a munkapiac rugalmasságának növelése, valamint a privatizáció, dereguláció és liberalizáció jelszavai mentén alakították át a gazdaságot. Természetesen nem csak a véletlen műve, hogy ezeket a kifejezéseket sokszor hallhattuk a 90-es évek rendszerváltó kelet-közép-európai országaiban is.

A makroszinten megfigyelhető eredmények kétségtelenül látványos fejlődést mutattak. A chilei gazdaság a 80-as évek közepe óta átlagosan 5 százalékkal növekszik. Az egy főre jutó GDP megháromszorozódott, ami a korábbi középmezőny helyett Chilét mára Dél-Amerika legfejlettebb gazdaságává tette. Idővel azonban egyre hangsúlyosabban jelentek meg a neoliberális növekedési modell árnyoldalai is.

A piaci verseny nem hozott a társadalom széles rétegei számára azonos ütemű fejlődést. A gyors növekedés előnyei közel sem egyenletesen oszlottak el. A munkapiaci rugalmasság növelése ezúttal is kimerült a munkavállalói érdekképviseletek alkuerejének csökkentésében. A dinamikus növekedés tartósan 8 százalékhoz közeli munkanélküliségi rátával párosult.

Eközben az ország milliárdosainak vagyona megközelítette a GDP 25 százalékát (meghaladva még a kirívóan magas orosz és ukrán adatokat is), míg a társadalom legszegényebb 5 százalékának jövedelme – Branko Milanovicnak, korunk egyik legismertebb közgazdászának számításai szerint – Mongólia hasonló adataival egyezik meg. A szociális háló hiányosságai a nyugdíjasok esetében is kirívók. A munkavállalók kötelező befizetésein alapuló nyugdíjalapok az elmúlt évtizedekben magas költségek mellett működtek. A nyugdíjasok többsége havonta 200-300 dollárra számíthat, ami különösen az amerikai árak 80 százalékát megközelítő fogyasztói árszínvonal tekintetében tűnik kevésnek. Hasonló elmaradásokat és erős kettősséget láthatunk az egészségügyi és az oktatási szolgáltatások esetében is.

Ezen jelenségek ismeretében máris jobban érthető a chilei társadalom mélyről jövő elégedetlensége. Nem tudjuk, hogy mi lesz a tüntetések végkimenetele. Az azonban ismét bizonyossá vált, hogy az állam szerepvállalásának minimálisra csökkentése, valamint a piaci verseny teljes dominanciája és a gazdasági és társadalmi élet széles rétegeibe történő erőszakos kiterjesztése hatalmas feszültségeket keltett. Sajnos még mindig lehet az az érzésünk, hogy mit sem tanultunk a legutóbbi válságból.

A fejlett és fejlődő világ nagy részében ezek a problémák – jelentős vagyoni egyenlőtlenségek, magas adósság, elégtelen állami beruházások – továbbra is megoldásra várnak. Ezek a feszültségek – egy a prognózisokban egyre gyakrabban felvillanó gazdasági válság bekövetkezése esetén – több helyen is könnyen a chileihez hasonló eseményekhez vezethetnek. Fontos lenne végérvényesen felismerni, hogy a 21. század egyre gyorsuló technológiai és környezeti változásai közepette csakis a társadalom széles rétegeit elérő, a piac és az állam egyensúlyára törekvő, pénzügyi, valamint politikai stabilitásra építő növekedés lehet fenntartható.