A valódi karbonár

Sok politikai kihívás középpontjában a realisták és a radikálisok közötti versengés áll. Ez igaz például az amerikai előválasztási folyamatra, illetve ez a jelenség már régóta meghatározza a klímaváltozásról szóló vitákat.

Az olyan, lépésről lépésre haladó intézkedések, mint a mérsékelt karbonár, vajon megvédenek minket a katasztrófától, vagy a klímaváltozás forradalmibb megközelítést tesz szükségessé?

Az ezen kérdés megválaszolására irányuló kísérletek jellemzően inkább a zsigeri megérzéseken, politikai ösztönökön, nem pedig alapos elemzéseken alapulnak.

Ezt a vitát gyakran a fiatal idealisták és az idősebb mérsékeltek közötti generációs szakadék is jellemzi.

Nemrégiben Steven Mnuchin amerikai pénzügyminiszter a 17 éves svéd klímaaktivistát, Greta Thunberget kritizálta, azt javasolva neki, hogy először tanuljon közgazdaságtant.

A közgazdaságtan valóban segíthet az olyan döntéseknél, amelyeket korlátozó tényezők és jelentős bizonytalanság övez.

Elméletben legalábbis a közgazdászok rendelkeznek olyan eszközökkel, amelyekkel meghatározhatják a szén-dioxid-kibocsátás csökkentésének költségeit és hasznát. E számítás pontos elvégzése mégis évtizedek óta kísérti a szakmát.

William D. Nordhaus, a Yale Egyetem professzora 2018-ban közgazdasági Nobel-díjat kapott az optimális karbonár meghatározása terén végzett úttörő munkásságáért.

Megközelítése, illetve a standard karbonárazási modell általános logikája kikezdhetetlennek tűnik: számszerűsíteni kell a klímaváltozás miatt várt károkat, és össze kell vetni őket a mostani emissziócsökkentés költségével.

Ezt azonban könnyebb mondani, mint megtenni. A klímarendszer tehetetlenségi ereje azt vonja maga után, hogy a legtöbb kár a távoli jövőben – évtizedek vagy akár évszázadok múlva – fog bekövetkezni, míg az emissziócsökkentés költségeinek többsége már most jelentkezik.

Továbbá aszimmetria mutatható ki abban is, hogy a hasznok és a költségek miként számítódnak. Mivel mindkét tekintetben jelentősek a bizonytalansági tényezők, ezért nagy szerepet kapnak a következtetések, becslések.

A hasznok kiszámításánál azonban hagyományosan csak a kellően ismert tényezőket veszik figyelembe, míg a költségek kalkulálásánál ez éppen fordítva történik: valószínű költségcsökkentési hatásai ellenére nagyrészt figyelmen kívül hagyják a tiszta energiatechnológiák gyors fejlődését.

Ezen torzulások ellenére a közgazdászok magabiztos költség-haszon elemzésekkel állnak elő. Nordhaus kevesebb mint húsz nagyobb egyenlettel tette ezt meg. Arra a következtetésre jutott, hogy a most kibocsátott szén-dioxidra tonnánként mintegy 40 dolláros karbonárat kellene alkalmazni.

Ezzel szemben a 2006-ban írt átfogó tanulmányában Nicholas Stern, a London School of Economics közgazdásza úgy kalkulált, hogy a tonnánkénti karbonárnak meg kellene haladnia a 100 dollárt.

A két számítás közötti jelentős eltérés két eltérő megközelítést tükröz a diszkontálás terén: azt, hogy a társadalom miként értékeli a saját jövőjét.

Nordhaus mintegy 4,25 százalékos éves diszkontrátával kezd, amit aztán idővel kissé csökkent, míg Stern 1,4 százalékos rátát alkalmaz, amivel nagyobb hangsúlyt helyez a jövőbeli károkra az emissziócsökkentés mostani költségeivel szemben.

Mindkét elemzés jelentős vállalásokat takar a globális kiterjedtség, a távoli időhorizont, illetve a hozzájuk kapcsolódó bizonytalansági tényezők ismeretében.

Mégis, egyik elemzés sem számol a visszafordíthatatlan helyzet – mint Grönland folyamatosan olvadó jégtakarója vagy az eltűnő korallzátonyok – lehetőségével. Ahogy a néhai Martin L. Weitzman, a Harvard közgazdásza vélekedett Stern tanulmányáról: „Igaza van, bár téves alapokról vonja le a következtetését.”

Weitzman tanulmánya kiemelte azokat a kis valószínűséggel bekövetkező szélsőséges klímakockázatokat, amelyek torzíthatnak bármilyen standard költség-haszon elemzést.

Miközben bemutatja, hogy az extrém, valóban katasztrofális hatású következmények nem valószínűek, úgy véli, hogy az ilyen potenciálisan súlyos hatásoknak kellene alapvetően befolyásolniuk a döntéshozatalt.

Emiatt szakmai karrierje során Weitzman kérlelhetetlenül elutasította az optimális karbonár kiszámítását.

A 2015-ben megjelent Climate Shock című könyvünkben – amelynek társszerzője voltam – csak odáig mentünk el e téren, hogy azt állítottuk: a bizonytalansági tényezők miatt a standard költség-haszon elemzésből származó 40 dollár körüli karbonárat abszolút alsó küszöbként kellene alkalmazni.

Miként kell akkor megközelíteni a problémát?

A hagyományos közgazdasági modellek jórészt figyelmen kívül hagyják, hogy a klímakockázatok és a gazdaság helyzete kölcsönösen hatnak egymásra.

Mi történik azonban akkor, ha az emissziócsökkentésbe fektetők a professzionális eszközkezelők logikáját követik?

Jó oka van annak, hogy a befektetők miért helyezik pénzüket kötvényekbe, miközben azok átlagos hozama elmarad a részvényekétől: a kötvények kevésbé kockázatosak. Így amikor a gazdaság gyengébben teljesít, bizonyos befektetésekkel továbbra is jól lehet járni.

A Climate Shock című könyvünk egyik főszereplőjének Robert Litterman számít, a Goldman Sachs kockázatokkal foglalkozó korábbi vezető menedzsere, akit sokkolt, amikor rájött, hogy a klímaváltozásra vonatkozó standard költség-haszon elemzések miként kezelik a kockázatokat és a bizonytalansági tényezőket.

A Columbia Business School közgazdászával, Kent Daniellel, valamint Littermannal közösen kialakítottunk egy egyszerű klímagazdasági modellt, amely komolyan figyelembe veszi a pénzügyi szektor alapvető ismereteit.

Szemben Stern tanulmányával, amely egyszerűen ex katedra alapon választott ki egy diszkontrátát, a mi modellünkben a megközelítésünk végeredménye, és nem kiindulópontja volt az általunk alkalmazott diszkontráta.

A légkörben lévő szén-dioxidot eszközként kezelve határoztuk meg a karbonárat, olyan metódusokat követve, mint amilyeneket a pénzügyi szektor használ az eszközárak meghatározásánál. Végül nem tudtuk tonnánkénti 100 dollár alá vinni a karbonárat.

Mindeközben más elemzések 200 és 400 dollár közötti vagy még annál is magasabb tonnánkénti árral álltak elő.

De még ha azzal számolunk is, hogy a karbonárnak tonnánként 100 dollárnak kell lennie, akkor az egy gallon (3,8 liter) benzin esetében 0,9 dollár pluszköltséggel járna – ez pedig olyan teher lenne, amit egyáltalán nem lehetne mérsékelt szakpolitikai intézkedésnek nevezni.

A közvélemény várhatóan nem tekinti „tévesnek” vagy akár különösen radikálisnak ezt a számot. A közgazdaságtan ugyan szólhat az ellentétes irányú tényezők (tradeoff) kapcsolatáról, azok összefüggéseiről, ám Földünk biofizikai törvényszerűségei erős határt szabnak, amelyeket a közgazdászok sem – vagy ők különösen nem – hagyhatnak figyelmen kívül.

Ebben az értelemben az a valóban radikális, aki figyelmen kívül hagyja a fizika törvényeit, és továbbra is egyáltalán nem megfelelő költség-haszon elemzések mögé bújik, amelyek nem veszik figyelembe a bolygó gyors felmelegedésének egyértelmű veszélyeit.

Copyright: Project Syndicate, 2020

www.project-syndicate.org